Másolhatatlan

 

A fényképről átörökítette mosolyát,
egy gyermekkorából könnyezettet,
a hajában masnisat, egy copfosat
ami a tizenhat éves lányfejen
a töredékeny hajszálakból úgy fonódott össze,
mint folyó ereződés a bőr alatt.

A nem akarást már az elvitte idő,
ő meggyűrten élte a szenvedést,
volt, amikor mozgásban volt a nevetés
az arcában érezte a ránctalan mozdulatokat.

Beleírtam magam haldokló nagyanyám szemébe,
aztán nyomát kutattam a feledésnek.
Kérdezte is tőlem, tudatosan nézett:
Te leány, sodortál már virágszirmokat?

A víz és az illat illant,
tudtam neki mi maradt.
Befűtött levegő pár négyzetméteren,
kórházi ágyakról igézett alulmaradás.

Olyan volt látni őt
az esendőt, mint
akivel senki nem foglalkozott,
végigvitte az élet a soron.
Hol gyorsítottan, hol úgy,
mint aki megelégedett.

Üres nem maradt a ház.
Tétova nem maradt a két éhes macskaszem.

Morzsák hullottak alá az egereknek.
Sokáig.


2010-10-04