Lív

Bíborfény ölel

Ezer szín közül bíborfényed ismerem,
ami tündöklően körbefonja testem.
Megfesteni vágyom ajkaidra
azt a képet, amit még te sem láttál magadról.

Ezer szín ébredését hívom, míg újra jő az éj.
Elfeledek minden kínt és sebet amit arcomra pecsételt
a félelem.
Élelem vagy szívemnek.
Ezer színnek oltára, ezer álomnak gazdagsága.
Mégsem láthatlak, mert nem engeded.

Elaltattam a jövő útjának a dobbanásait.
Végigmérten: halk suhogásain keresztül
vágtattam.
Ezer szín közül csak egyet választottam és az
az Egy: Te vagy.

Nézd, életre keltett a fájdalom!
Mindent elképzeltem, mégsem úgy akarom!
Már több vagy nekem, mint puszta költői kép.
Gyere, ölelj úgy át,
Ölelj úgy, ahogy soha senki még!

Ezer szín ragyog felettem.
De más kép az, amit már látok.
Sóbálvánnyá változott hangok a mélyben rám várnak.
Szólj még!
Hasonlíthatok- e még úgy rád,
Mint: a Föld, víz, levegő, szivárvány?

Tovatűnt zakatolások bennem üvöltenek.
Tovatűnt bíborfényed szüntelen karjaim közt remeg.
Gyere, ölelj úgy, hogy sós folyók könnyein ázzak!
Ölelj úgy, hogy soha többé mást ne kívánjak!

Ezer szín közül csak egyet választottam!
S ez az Egy Te vagy.
Ezer szín közül egy érzés, ami végre életet ad.
Ezer szín vagyok én is,
de mint festett alakzat benned tétován járok.
Hasonlíthatok – e még rád, ha egyhelyben állok?


Nézd, életre keltett a fájdalom!
Mindent elképzeltem, mégsem úgy akarom!
Már több vagy nekem, mint puszta költői kép.
Gyere, ölelj úgy át,
Ölelj úgy, ahogy soha senki még!

Karácsonyi Üdvözlet Mindenkinek! (2008)

Markolj homokba s szemcséi közt találd meg a végtelent…
Meríts a némaság tengeréből… tárj fel kincseket!
A benne úszó álom: csak egyetlenegy cseppje lehet a: Tiéd!
Kiálts a magasba… szórjad a halhatatlanság porát szerteszét…!
S hidd hamvait sosem látod többé…
halandó por - pillanat vált eggyé.
Virágozzon tengernyi örökkévalóság:
s mit még azon kívül is láthatsz: ÖLELJEN ÚGY, AHOGYAN MINDIG IS KÍVÁNTAD!

Mintakép Földdarabon

I.

Fogadj el!
Örök bölcsesség szolgálatára!
Két remény, virágzó hajnalára.
Egyesíts szavaiddal,
bennem dallamot.
Elfeledtem.
El voltam veszve,
szívem kolostorában:
Mintakép Földdarabon.

II.

Elmész – e úgy, hogy itt sem voltál?
Érzem: Szemgolyónk szeretkezne még.
Látomásként tűnődök benned,
apró Földdarab
képzetén.

Lív

Néha ismerős, néha hamis a világ

Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Széttép az izzó félelem.
Arcodat látom,
megérinteném,
a vágy hazugsága mar belém.

Az érzés álnokul megsebzi lelkemet,
könnyeim mámorát,
szívembe temetted.
Nem tudom, hol lehetsz,
nem tudom, miért nevetsz.
Elfeledtelek.
Minden csak képzelet.
halott szenvedély, múló érzelem.


De néha elhiszem, mert szívem megremeg.
Nélküled a fény, bennem árnyékként lengedez.

Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek.
Ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Üres gondolataimmal együtt lélegzem.
Arcodat látom, megérinteném.
Néha ismeretlen az ismerős remény.


Egy érzés álnokul megsebzett lelkembe tép.
Vak szemeimmel szemeidet érinteném.
Már nem látlak, elmosódott a kép.
Hamuvá égetett szárnyaimon,
egy új világba repülnék.

A kettétört életem vándorol.
Kopott utamon vezet a hold keze.
Az elveszett őszinteség lángja mar testembe.

Verse:
Megérkezem. Ismeretlen földből táplálkozom tovább.
Szertefoszlott lépteim sírnak a felhők mosolyán.
Az elnémult idő forog.
A leheletem megfagyott magány.
Néha ismeretlen,
néha hamis a világ.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Őszintén féltelek.
Arcodat nézem. Nem láthatom.
Most már némán álmodom.


Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek,
ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


De nem kell, hogy visszatérj,
nem kell, hogy mást remélj.
Nem voltál más csupán,
csak halott érzelem,
múló szenvedély.

Színpadon

Öleld át a fátyol szellemét,
a színpad előtted áll,
játszd el a szabadság színeit!
Halvány mosolyoddal érintsd meg a napot.
Sugárzol a vágytól, ha kívánod józan léted,
megrészegít, elbódít fehérséged.
Játszd el a szabadság színeit!
Leheletnyi törődéssel, küzdj a fájdalomért!
Nem érted még kívánságod,
az évődésed nem más,
mint puszta menekülés.
A sötétség birodalmában,
kábult gondolatokkal házasodva,
tanuld meg a szereped.
S amikor cselszövő hajzuhatag a padlóra téved,
botladozó karmok közt csapkova úszol a köd felett.
Játszd el a szereped!
Most nem látsz tisztán, nem látsz mást,
csak vörösen haldokló népeket.
Nem fáj tovább semmi, ha eljátszod szereped.
Hol vannak a szabadság színei?
Ne kérdezz semmit tőlem,
ha játszanod kell, el ne tévedj.
Fűzd össze inged sarkába a megduzzasztott valóságot.
Játszd el a szereped, tiéd most a színpad.
Ott vagy most, ott állsz,
Egyedül önmagadban.

Szótlan

Nincs mit már kimondjak,
szó sincs arra mi gondolatom.
Érzem romjain a holtat,
így emberbe élve kapaszkodom.
Nincs mi szabadon ébred,
álmos hajnali a csend,
távoli messzeség képzet,
nem látom, nem ismerem.
Nem kell nékem ember!
Szó sincs arra mi halott,
érzem végzet kérdezett engem,
élve kívánom a magot!
Vess belé Földbe, száríts ki
mutasd merre nőjek tovább!
aszott testek fonódva törekszenek
álomképpé kívánnak ezután!
Nincs már mit kimondjak!
Néma hangok sötétjében égek,
értetlen arcokra elfáradtan nézek!
Ó, önmagadból erő,
te voltál? s hoztad a hazugságot,
Sorsom, kár volt?
rég láttam, rég öleltem kívánságod!
De nem kérem ember:
rózsák közt a tövist!
Sem szúró talaján a férget!
Romlottá tettél, éheztettél!
Rajtam már senki nem segíthet!

A bosszúság ösvényei

 










 Vérből kaptál életet,
halandóságod porát
s könnyeket.
Szót, mosolyt, s reményt
hiúságot s erényt.
Halhatatlan illúziók korát,
véletlen történések sorát,
tépett gondolatot,
varázsolt álmokat,
éreztél dicsőséget
s hangos vágyakat.
Hirdetted félelmed,
csúfságod gondjait.
Jártad a bosszúság ösvényeit.

Megnyílok

Megnyílok, feszülve.
Telhetetlen nem vagyok,
csak önmagam árnya fél.
Leomló hangom patakja
fél szívvel él.
Titkaidba szótlan remél,
töretlen lelked
védasszonyaként.
Megnyílok, mozdulatlan.
Hanyatló idők vonulnak rég,
gyónom szívedhez, lángom melegét.
Megnyílok, előtted
két fájdalom omol most feléd.
Kívánt e szerep,
büszke ki követ
forrásom könnypatakjaként.

Lív

Ita diis placuit

Az vagyok… egy szellem önmagamban.
Mindenem eladtam… vivere militare est.
A tetteimmel határozom meg létem.

Hallottam, ahogy álmomban ébredtem fel,
Megfestett arcom mögött a hold tétovasága nevetett.
Suttogtam:
Te voltál?
Te szültél?
Elmerengve fáztam, s láttam az óceánt
Kettészeltem hajómmal a fuldokló mélység sós dalát,
Mely Rólad szólt: Anyám.

Két kezemmel töröltem le arcomról a színeket
Benned, ami él: az már a Végtelen…
Messzeség…
Küzdök… harcom önmagamért és: Érted szól.
Állok most előtted. Állok a világ tetején… vivere militare est.
Ki vagy? Én voltam.

Te voltál.
Lettem érted.
Te leszel.
Amíg élet van.
Nincs Soha vég.

Hófehérkék

 Fotó: janaanagy






 Hófehérkék

Tipródó álmaimban,
a gonosz szíve feltámaszt életet.
Rothadó almák a fán,
újra fényesen kísértenek.
Kiknek húsuk oly édes,
akár a szenvedély,
íze mégis fonnyadt,
számba ér.
Nem lesztek már olyanok,
amilyenek voltatok.
Nem lehettek tovább zsarnokok,
nem ízlelem mérgező lényetek.
Hozzám ne érjetek!
Álmok! Szerteszét vándoroljatok!
Almák! Örvendjetek!
Zöld színetek pirosra fessétek!
Így legyen fondorlatos,
gondoskodó ízetek.
Üvegkoporsóba fedjétek vétketek.

Merengő

Merengő hanyagság szakadt vére,
Üvöltsük apadt bűvöletét.
Álmok keserű menedékre
szomjazva, omlott szakadék.
Elindulsz kopott léted tövébe
ó, hang, sivár imája, tél.

Amikor övezve vesz karjába
a vég seregébe, fagy és sérthetetlen meder,
üvöltsünk, haszontalan szigor bírája,
ostromot szétolvasztó sebet.
Akinek lelke szabad, már tátva szája,
jég, valód mint olvad el.

Akaratos fényeikbe göngyöltük,
a régi emlékfelleget,
a baljós jeleket már nem látni mögöttük,
mámoros a szél, fél, incseleg.
Idomuló - ködébe füstje földúlt,
nem érteni a jelet, s Ő fesztelen.

Könnyezzünk hát: Gyúrjunk esőbe merészen
imbolygó, ócska terveket.
Szemerkélő erőd: Emeld fel kevélyen,
mint egy kézzel, imádat homlokodra veted.
Elfeledhetetlen jár majd a csönd zenéjében,
az odadobott lomha énekeken.

Születve lettem

Elfáradtan szívem öledbe hajtom,
s lelkemmel égetem meg a fényt.
Az ablakon szűrődő zaj,
megérinti testem hevét.

S hol zokogva nézek fel rád,
hol nevetve tündöklöm arcodon,
megpihent álmodat hívom elő, s megjutalmazom.

Elfáradtan nézlek,
s erőmmel védem karjaid,
mi átfonja valóm,
s benne megkapaszkodik.

Születve lettem s most szívem haldokolni vágy,
élve üres hittel gondoz a magány.
Magamba zárt erők,
fuldokló léptek taposnak szerteszét,
oly keserű lét bennem aludni tér.

Hol fájdalmam megtépve azonosul a véremmel,
ott várom a végtelent.
S ha eljön egy nap,
csókjáról felismerem.

Sós könnyein lélegzem,
s lelkébe hatolok,
vak alázattal gondolkodom.

Érzem, hangjában meglelem a végzetem,
jöjj olcsó magány,
s rabold el tőlem ki oly sokat ér nekem!

Szövevény

Fotó: janaanagy



Száműztem javaim.
Elkobzott hitem dühödött
romlott fészkek
születésén.
S hozott új igét
szövevény,
s éledt új jövevény
romlást okozó irgalmatlanság
egysége rám száradt.
Most te tépj egy szálat:
vérem fonalából.
Érezzem mint kínál,
hordozzam ellenségem szavát,
szabad lesz
állhatatos a lázadás.
Sírbeszéd? éjjel – nappal
elfojtott könnyek haván
szűk markú az ébredés.

Fogságban

Látom, testemen szürke rácsok fogannak.
S vérem vonalát pókok szövik át.
A félelem dühe elhagyott engem,
s hangom vaksága földre rogyva esdekel.
Hajómmal vonaglok, bűnös végletekig elmémben.
Elsüllyedt drágakövek, uszítanak fesztelen.
Kérnek, keressem meg rabságom hajlatát.

Elsüllyedt álmok felett, erőtlen szárnyaimon magasra szökkenek.
A szélcsend ormán, a napkorong megremeg.
Árnyékos dombok mellein, megbotlott kopott csónakom,
a szürke rácsok élére hányja, a méhemben úszó friss magzatom.
Pókok szívják nedvemet a megfosztott birodalmamban.

Hangom vak, egyenetlen. Gondosan gondolkodó.
Hangom silány, bölcsen követelődző, áruló.
Félelmemnek határa, fölényesen nevet.
Meghódítva álmom neszét, a vágyam kínoz,
Eszeveszett.

Elindulnék, de fegyelmezetlen vagyok.
Maradnék, de küzdeni akarok.

A tengerek szirénjei olvasnak bennem,
délibábok karmolnak szét, óvó védelemmel.
Most hitem hal hősi halált.

Magához csalogatnak a rosszak.
A tengerek szirénjei torkomba bújnak.
Lenyelném mind.
Súlyosan lebegő bájukat kilehelném a végbe,
Erősebbek, látnak. Tehetnék ellene.

Bolond délibábok innom nem adnak.
Bolondulnék, de pusztítanak.
Ismeretlen csúcsokon, s egy hágón járok.
Amíg testem bírom, tovább megyek.
Figyelem szuszogva lépteim,
Egy vadállat feni rám, vérengző nyelveit.

Egy másodpercre most megállok,
s halkan összeesek.
Látom, testemre zuhanok,
látom, a megsárgult emlékeim.
Azt is látom: nem fáradhatok el,
amíg vagyok, addig élnem kell.
S ha a számban a por íze vájkál is,
eszem azt, magamról megfeledkezem.
Omladozva, a cellám mélyén megtelepedem.

Vendégem az indulat.
Hajlékomba az öregség foltja látogat.
Derengően átlépném a naplementét.
Mégis marasztalom.
Aludni hálóval körbefontan, nem tudok.
Megkínálom a legjobb borommal.
Megkínálom. Haljon velem az élet.
Bennem a kiút, kívül végem.

De a rablánc és az olcsó bilincs,
a nyakam köré csavarodva lázong,
akkor is hív az álom csodálata.
S lassan, az éj homályába burkolózom,
ágyam kívánságára térek,
Remélek.
Kissé viccesen támad rám gondolatom:
Hiába a rablánc, a bilincs,
ha bezárva vagyok.

Más világ

 Fotó: janaanagy




Néma ruhámban
ülök
a föld felett.
Egy hídon át
a vágy
ízleli testemet.
Az ívelt ajkakon
gerincem feszít.
Súlytalan vagyok,
mint űrben a kín

Lív

A bűn leánya

 

















Böjtöltem isteni tisztaságom. 
Becézett gyermekem
könnyein senki nem aggódott.
A bűn leánya vagy.
Mondta a keserűség- s megriadt.
Úgy véled: szentek sorába
Nem állhatok?
Elrejtem magam.
Isten végtelen édességét
adtam
testem egységét
feláldoztam.
Büszkeségből tán?
Váratlanul hozzád értem.
Szokatlan munka volt.
Hagytál hátra írásokat?
Bűnteher keresztjét
könyörtelen kegyelemre
szántad?
Burkolnád sötétségbe szavad.
Mondd? Kegyelem útja:
Tartoztál – e legjobbak közé?
Lelki könyvem,
országodban oktattad?
Megkezdődött halál szólj:
Sólyom vagy sas képében látomás a fagy?
Utódja harapja csontom.
A bűn leánya vagy!
Izzadság, hőség.
Bőrig ázott kenyérmaradék.
Kereszt függött
szalmazsákom alatt.
Fényűzés volt.
Mondtam: a bűn leánya vagy!
Parancsolsz? Az ördög seregét
kormányozni vágyod?
Korai még- hogy karddal ölj,
bevallom: a bűn leánya vagy!
Gyóntatód, atyád várd,
idegen kínban a véred szívedbe tapad.
Örökre: anyanyelved öltsd fogaid alá.
Nem mondom többet: a bűn leánya vagy!

Hangyabolyban

Vidd el, nem akarom!
Hangyabolyba léptem!
Ide raktad - oda raktad,
Megcsípett a végzet!
Vidd el! Nem az enyém!
Ha eső jön, én itt maradok.
Hadd lássam,
Elázva,
Alázva,
Mi ez, az alom?

Idő és kor

Az idő fogsora,
arcunk ráncai alatt csattogott.
Negyed századot kopott.
Kopogtatott.
Halmozódott zománcain,
napi étkünk élhetősége.
ötven év is eltelik.
még múlik, ami van itt.
Kopott. Letört. Cövekelt.

A mű dolgokat, ne említsük.
A maradt hézagok közt,
foglaljunk kis helyet.
Betömné az idő a kort,
mit fogágyunk betemetett.
Rá sem haraphatnánk.
Ínyünkbe szúrnak az évek,
szuvasodást.


Kopott. Vásott. Vésett.
Negyed századot megéltek.
Plusz – mínusz egy év ide vagy oda.
Fogunk sarka nem ép eszű.
Kissé feledékeny a kora.
Hiányoltuk. Hiányzott néha.
Pótoltattuk.


Az idő vasfoga lett állható.
Arcunk. Ráncunk is bevésett.
Fakó. Színes. Hiú markolatú.
Rajta rongyos csíkok henyélnek.
Alatta fogaink puhulnak.
Negyed évszázad. Egy év plusz- mínusz,
ide vagy oda.
Rágjuk a rághatatlant.


Tőrbe csalt foglyok, félredőlt házfalak,
ajkunk alatt vigyorognak,
maguk közé zárnak.
Oszlopok rései közé belehelt húscafatok ugrálnak.
Száz év is eltelik. Porrá lesznek fogaink.
Negyed évszázad ide vagy oda.
Mind egy helyre kerülnek.
Sorban szenderülnek.
Csonkoltan a földbe merülnek.

Lív

Nem láttam még

 






Fotó: janaanagy



Hallom, mégsem láttam még
millió szemmel idézni
szigorúságunk küszöbét
meg akarod mutatni hát?

Az éhség jogtalan halál
Vágyaink jelét felnyitni
Színed előtt?

Szemeit, ajkát
örömét a lélegzésnek
amelyt hiszek,
érthetné gondolatom.

S testem szerte fény:
szoborként feszület,
megragad bennünk újra
csókolni szívével lélegzetünk.

Más út,
nem látom ugyanúgy
hamisságát a beszédnek,
lelkünk szemlélődő rész
az égben valahol
megfeszülő mély,
nem láttam még, vonzóerejét.

Tartózkodtam elfogadni
ábrázolását a
fölszaggatott koronának.
Fejünkre rejtőzött
tövis szúró végzetét
könnyezem még.

Örökkön fogva oly igaz volt?
Eltemetett énekek barlangjában
követtél
testemre fonódva törekedtél.

Szavuk megcsalja gondolatom,
amelyt hiszek?
hamisságit megértve
dicsőségünkben félni?
Rettenet!
Lényemben alvó, hatalmas képzelet.

Magasztaljuk elmúlt árnyát
az égben valahol,
de nem hallom
határát
a messzeségnek,
de igazságot mindenki látja.

Nem láttam még ily kételyt!
érteni őt megfeszülök
akiért elrendeltetett
nem késlekedett erőt remélni,
amelyt hiszek
az örökké gondolatának.

Kamasz tavasz

I.

Kamasz gyermek a tavasz,
Kamasz virágot fakaszt.
Serdülő fa ága,
Hajlik, lehajol, a fű oldalára.

Kamasz gyermek a tavasz,
Kamasz gyermek, a zöldülő fa ága.
Serdülő virágok illatoznak,
Az emberek mosolyára.

II.

Tavasz a serdülő,
Tavasz a megnyerő.
Tavasz és ébredés.
Meghal a fagy,
Megfagy a tél.

Megvédelek

Sóval, ármánykodással festve,
hangok kaparják szívemet,
eltűnő foltok járnak
szememben kísértenek.
Látva testét ápolatlanul a világnak,
összeomló híd töri szét két kezem.
Van- e még valaki, aki eltűrné
minden vétkemet?
Sóval, kiégett ajkaimon állva,
roppanó magányra lelek,
Te lennél a fény árnyékomra vetődve,
s mondanád: megvédelek?
Sóval, kiégetve szóljon szavam,
mit kimondani is alig tudok,
csak rád kell néznem, ha meghaltam is,
most újra élő vagyok.

Egy csillag

Egy csillag vezérli már meginoghatatlan,
Szertefoszló, önző vágyadat.
Némán karodban, szótlan,
Megbódultan, ölemben ringattalak.

Szó takarja már hangod, álmatlan
Felhő, sodró végzetébe lép,
Mint esőt ontó képzet,
Testemet szivárványként tépi szét.

Kiomlott hangulat éltet, házam lakatlan áll,
Szárnyam reszketeg, izzó ingovány.
Visszfényem jő elő, csontom tőrbe néz,
Összezárja véred halálommal két szemét.

Bús képet ölt

 Fotó: Kaponai Veronika Orsolya



 
Bús képet ölt
 
Bús képet ölt a haragnak
a száj, a léha vágy takar,
hajnali napsugarak rohannak
által a déren, félálom zivatar.

Kábult mennydörgés jő elém!
Mint hangja robbanásnak, süketséggel áld.
Szabadságom oly testtelen,
lelkem felépülő pusztaság!

Nézem a szépséges világod
árva had, lerombolt szép virág,
néma madárhang dúdol,
szívemnek oly nagy csapás!

Bús képet ölt a létnek
az olvadó foszlány, a halk talány,
Mézét kívánom olvadásnak,
Bárcsak újra hallanám!

Az ismeretlenben

Koszos ábrándok szele,
Tomboló dicsőség oltalma alatt
Dalol.
Hamis arany élvezete.
Átalakít.
Lázadó mintájú
Falikép
Megtörve elássa
Ráncait.
Ódon láz,
Romlottá magasztalva
Él.
A születés záloga
Kiváltásért
Remél.
Millió szemmel látok.
A vak erő tükörképén
Hálok.
Az erény kívánságát
Nem ismerem.

Legyél nékem

 







 Fotó: janaanagy





Legyél nékem házam,
falakba zárt remény.
legyél könnyeim patakja
szeretni kívánlak még.

Örökké, lelkesíts!
ne élhessek nélküled.
hajlítsd virágod szívemre
éljek benned mezítelen.

Legyél nékem szerelem,
lelkem lelkedre ütött harang.
ketten vagyunk
eggyé vált néma hang.

Lív

Bűnt emésztve

Fotó: janaanagy





Bűn elemészt,
Hideg tett.
Tűr fájdalomba.

Éneklő lelkiismeret.
Fényt gyújt álmaidba.
A bűnt arcátlanul gyűröd marokra.
Széttép az indulat.
Elindulsz, s itt maradsz.

Ülsz az ágyadon,
Üres aggyal kopogsz szívdallamot.
Miért húz a szél titkokat félelembe?
Nem várhatok a végtelenre.

Hívnál.
Mennék.
De mindez, csak gondolatom.

Bűn emészt el,
Kihantollak, betemetlek.
Hazaviszlek.
Késő van.

Késő bűnnel szövetkezni.
Hasztalan!
Élj, a bűnnel kifosztott formaságba.
Halj bűneiddel indokolt rablásba.

A bűnt tagadd, a bűn nem jellemezhető.
A bűn balsors karján térdepelő temető.

Hívnál.
Mennék.
Elásnálak, temetnélek.
Korai hajnal bíróságán,
Gyónásra ítélnélek.

Nincs szavam. Csend a szó.
A bűn utasít elvégzett munkára.
A bűn bizonytalan nyomata,
Imádságod kunyhóit sikálja.

A bűn emészti el méltóságod lakatjait.
Hízott nemzedék zsúfolja romba,
Töretlen emlékeid.


Szövetséggel, hangtalanul,
Osonva, lankadatlanul,
Bűnnel vagy nélküle,
Kutatva és keresve.

A lehetetlen közének rövid emlékezetébe,
Írj kedvelt testamentumot.

Marokra fogd, hasztalanul vágyad,
Öntsd a fanatizmust a sárba.

Hívnál.
Mennék.
Korai még az éj.


Betemetnélek, beásnálak,
Bűn a bűn poraira hézagot vájna.
Templomok szobrai, napvilág hangjai,
Síró elevenséget látna.
Bűn a bűnnel uralkodna,
Bűn a vérbe szorulna.


Hívnál.
Mennék.
Hívlak.
Nem vagy itt.

Hasztalan: Ne légy élet!
Bűnnel, bűnt öntenél testvéred poharába?

Innád évezredek tudományait.

Bűn emészt el,
Uralkodnék rajta.
A bűn népszerű.
Történelmet írna.

Bűnt megölném,
Lennék vétkes?
Bűn a bűnt ölné meg.
Maradnék tisztán, szótlanul éber.

Hívnál.
Mennék.
Bűnt emésztenék.

Aki elveszett

Ki bántva lett, s elmenekült,
Tán vadfolyók sodrásában evezett
Túl az éveken,
Hol a hold remeg
Ott kúszik szüntelen,
Álmodva életről,
Zokogva halálról,
A fény lelkében temetve lett

Minden cseppjét feledésnek

Fázom- minden cseppjét feledésnek
hull-elhalkul végtelen magány.
Szó étkét mérgezésnek,
Ne lásd te tavaszát!
Sírom- halk fedél.
Talpam alá vésett nyarad.
Létezni vágyó akarat.
Ázom- tested ruhám,
kardod vagy magad.
bennem vér: együtt otthontalan.
Veled- óvni mit ki nem mondhatok.
Elrejtett-fénylő karcsúság suhan.
Nyíló szíved vár,
s megölel szavad.

Halálukra

 










I.

Lelkünkben őrzött a lét,
s hittel kívánjuk a remény szükségét.
a fáradhatatlan álmoknak enni adunk,
az örök csendben hangosan sóhajtunk.
s ha a fájdalomnak kell élnie tovább,
szívekből nem jő erő.
az emlékek sorában állunk,
egyre feljebb: a végtelen hegytetőn.


II.

Lefedték szemeiket,
halandó létüket,
lezárták álmaikat is.
gondolunk rájuk,
míg szívünk dobban,
az örök fény: soha el nem sötétedik.

Sodródnék

Sodródnék, sodrással.
Sodródnék születésbe.
Sodródnék beléd.
Sodródnék a végbe.
Sodródnék a fagyban,
Halott csókok sírjain.
Sodródnék én érted,
Életem hamvain.

Szeretlek valamiért

/ Fotó: Lív/


 
Szeretlek valamiért


Szeretlek valamiért, s megnyílik szavam.
Átsuhanó árnyékom fénybe szalad.
S leomlok, mind híd
Öledbe nyújtom partjaim életét.
Mit ér a szerelem, ha nem érzem én?

Mint a végtelent, lényed karcsúságát
magamban őrzöm, s nem tévedek el.
Mit ér a szerelem, ha összeomló bástyaként emel?

Szeretlek valamiért, lelkembe írtad a dallamot,
Arcod nézem, átölel két karod.
De mit ér a szerelem, ha kínt gyászolsz
magadban még?
Nem akarom megszorítani a sötétség két kezét!

Szeretlek valamiért, előttem megnyíló virág!
Tétova hold, fuldokló mélység s fázó napsugár!
S a szerelem, amit ér nincsenek rá kimondott szavak.
Te vagy a házam, hazajöttél! s én befogadtalak.

Lív

Kéj

Csupasz átlátszó
Kéj
Vonagló testek közt a fény
Elcsuklik.
Ajkaidon csöpögő vér szaga
Ízlelésem ostora
Végighúz a párnán
A hideg végtelen ábrán
Mely, Te vagy
Apró szikra a kő alatt.

Meghajlítottál!

 Fotó: janaanagy




Élet…
Meghajlítottál!
Szavadra képzeltél,
S én néztelek.
Figyeltem sóhajtó gyorsaságod.
Minden lélegzetvételedhez
Árnyam ízét adtam.
Feladtam?
Soha!
Meghajlítva tapadt
Arcom alakzatodra
Ívedre táncoltam
Összes sarjam hírnökét.

Lív

Én

"Alkotok. Írok. Gondolkodom. A testem a házam, a szellemem a lakója. Ha meglátogatsz, akkor meglátod ki is vagyok valójában." ..."Beszélek hozzád, olyan mintha nagyon mélyen látnék magamba, vagy még feljebb és felnézek rád, hogy lássalak.Mintha a szavaink egyformák lennének. Egyet is jelenthetnek, együtt is gondolkodhatnak. Lehet, hogy sok a titkom, de ezek olyan titkok, amiket a figyelem feloldoz.... De egy apróság ami kiemel a ebből a világból az a szememben van,és ez a szem kíván egy másikat...a lelkünkből visszavert sugarakat észleljük...Az élet lehet csak fejezetekből áll, dráma, de én ezt nem hiszem. Én nem játszom majd szerepet, vagyok akinek lennem kell, már nem idegen számomra a világ..." ( Lív )