A szavaink egymáshoz közel érnek,
lélekrezgést hagynak megtalált hangsoron.
A régi házon kopott kilincs
nem öleli már a kéz
mely ölbe fogta a ráncos ujjnyomot.
A fáradtságod az arcomba törlöm
és a rongyba göngyölt éveket,
messze vagy még
lecsukva szemem homályában
nyújtózni vágyott világod ránk szakít terheket.
Fonnyadt levegőt szorít ökölbe az üresség
a szobán átfutsz rideg
nem vagy most sem itt
elkésett érkezés kötöz megkésett képzeleten.
A gondolataink lassan összeférnek
nyílt utat hagynak az időnek és engeded
őrizzem jelenléted, mint eső után gyökéren
szétáradt lélegzetvételek…
amennyit a szív tud adni
annyira mért a túlpart, a végtelen
2010-06-27
Folytonérők’
Amikor a fa félbeszakad és
öregségbe tévednek a kérgek
úgy az ember is megszakad,
földre esünk az elhajló térddel.
Egy őszbe még kapaszkodunk,
hitet őrizve könnyes leveleinkért,
folytonérővé’ szeretném kérni
azt a bibét amit Isten poroz még.
Amikor az a fa félbeszakad, így
vénülnek a kérgek,
fakad a sebből ezerzöld’ rügy
fiatalság a születésre.
Mert mindenki olyanná lesz,
amivé ez a Föld beérte,
imádkozók vagy némaságok,
de véteknek gyümölcse.
2010-06-04
Fotó: janaanagy
Kezem kezedre tévedt vándor
elhagyott szülőföldben nevelkedett
búzakalász szemek látnak
új erőt, új időt
szépséget a változásban.
Szemeidben révedt ráncok
dacolnak bennünk,
gyönyörűségünk a kor,
a mában éledt gyászt temetjük.
Temetjük, mert menni vágyott
karjaidban szőtt szeretet font imánkon
ébredő álmot
hozamot hajt az örökkévalóság mezején.
2010-06-03
