Mi az, ami értelmét adja a létezésnek,
ha nem a hangod, s nem a jó szavad?
Tudod, álmomban már megformáltalak.
Az alaprajzon az élet, mint tünékeny áll.
Egy kört ír, az együtt küzdés velünk.
A szem zokog, a könnyek vízforrássá tesznek.
Egyszer a ránk osztott föld alatt leszünk.
Súrlódik az ember és test.
Bennünk a szikla, s így lesz a kavics.
Az apró törmelékből egyszerű porrá őröl az idő.
Akár elvarázsolt ösvényen,
vagy látóhatáron kívül megyünk.
Előttünk a szeretet legyen az út,
mielőtt végleg hazaérkezünk.
2010-08-19
