Fotó: Mágori Csilla
Az őszülő lélek
Őszülő lelkét festi az élet,
hol barna, hol fekete árnyalatokban bővelkedik.
A szűkölő télnek nemet mond,
félreteszi apró nevetőráncait.
A krém teherként vonul a szemem alatt,
sűrű, be nem szívódott az elegy,
ártó félelem indul, szabadul felém,
óvatosan érkezvén kísért e félelem.
A léleknek több szín kellene,
s az emberi szív is festhető kell legyen,
könnyen álmodni a könnyűt,
nem, csak úgy álmodni róla, nem lehet!
Meg kell várjam, míg megöregszem,
látod majd tölgyből készült koporsóban testem.
Az nem fáj, úgyis meghalok!
Fáj, hogy mereven holtan láthatod.
Hát, ne nézd!
Kell, hogy várjam könnyeid,
hogy rám marék
földet legyints,s fehér
rózsával fedd be fedelem!
Kell, hogy várjam az új tavaszt,
szép március illata nem illúzió marad.
Így akarom
őszülő lelkét a szélnek
jó erősen magamba szívni,
hogy holmi nehéz föld
csontjaim ne törhesse el.
Be nem szívódott félelem kísértene,
ha nem érezhetem tovább…
„engedj közelebb”.
Emlékedre
Cipő…
2013-03-14
