Lív

Szívvel - lélekkel

Fuldoklom, sodródom céltalan.
Gondolataimmal beléd tépek.
Amit akarok, az Te vagy.
Leheletet maró képzet.

Fuldoklom, veszett végzet hatalmában élek.
Két karommal felemellek, de eldoblak, ha kéred.

Virágba borult vágyak, ellopták az álmom.
Eltemettek, már fent az égben járok.
A szívem a tél markában, újra fagyni vágy,
szeretnélek, de fuldoklom a halál a vérébe zár.

Fuldoklom, sodródom
gondolataimmal szúrlak át,
nehéz fél szívvel élni
és egy egésszel, remélni már.

Fuldoklom, sodródom, arcomat eltakarva látok,
eltaposott világ ez, amiben mindennap járok.
Aki vagy te nekem, annyi az élet,
Nélküled semmi nincs, álmodom s félek.


Nehéz egy szívvel élni
és egy féllel is remélni már,
széttépem harcom, nincs lelkembe vésett határ.

Ne!

Ne legyetek békétlenek!
Békességet őrizze szívetek.

Téphetitek lelkem darabokra,
marcangoló, vad öklötök
juttasson a paradicsomba.

Verjétek az út kövére,
mérhetetlen kínjaitok erejét.
Öntsön vért fejetekre
a Mindenható,
az áldomás egén.

Júdás, becsaptál!
Szádon hallgatag a felismerés.
Bánni tetted, túl késő.
Alkotó penész.

Szemeddel ne láss, míg vétkezel!
De nézz rá, fájó sebeimre.
Ne érezz, amíg én azt nem mondom.

Láss belém, vakon.
Érezd, ahogy én teszem.
Amit most gyónsz,
ne értem,
Magadért tedd.

Testünk

Forró testem öleli mély hangod,
összefonva ajkunk
ízleljük bensőnk titkait.
Szívemben őrzöm arcod,
a képzeletnek
fenséges kívánságait.
Lágyságát a vágynak,
simogat szavad.
Felém nyújtva hevét,
szívemben izzó álom hasad.

Szórtam feledésbe

Szórtam feledésbe,
könnyű vakságom maradványait.
Láttam kétségbe fonva testem,
eltűnt nyomok lábain
rohantam győzni,
vágyak
építették váramat.
Szikla lettem,
nem láthattam álmomat.

Hangtalan szó

Szólj sokszor, ki szól szebben annál?
A gondtalan évek, hangodat szótlanul körbefonják.
Annyi jó, mondd kifér-e még a szádon?
Annyi kincs, s érték van még a világon?
Hogy van, aki megértse, szép szóra akadtál,
éhínség hívta elő halk szavad haragját!
Senki nem látta, ki vagy, hogy más is lehetnél,
kétarcú vágyálom tette hited élettelenné.
Szólj sokszor, fogad gyúrd most otthontalanná,
ott élhetsz úgy, ha nem kérdik: több vagy Te magadnál?

Lív

Csalfa szemeid

Sarah:

Te itt? Csalfa szemű!
Megtévesztettél, közelembe ne térj.
Míg szívem elhagytad, magányom emésztett.
Bolondítottál!
S mit reméltem én?
Hazugság tükrében meglátni arcodat.
Házamtól messzire járj,
Rám ne nézz!

Leon:

Ó, nem bírok szenderülni,
mert az álmom elhomályosul.
S tettemmel botorkálok, nyughatatlanul.
Esedezek: bocsánatodért.
Oh, még mindig haragos a Hold.


Sarah:

Haragos és szúrt sebeket áld!
Mit gondoltál, ennyi szó elég a szádból s
gyönyörré változom?
Késő.
Amíg a Nap hűvösen éget, menj el!
S ne figyelj rám.


Leon:

Oh, Mit kérsz tőlem?
Boldogtalan koldus keblére emeljem magamat?
Mint szárnyát szegett vadmadár,
tépjem zúzott fájdalmam keserű könnyeit?

Sarah:

Oh, mily hangos sóhajtásod!
De mit érzek én! Te, magadat hazudtoló!
Bitorló!

Leon:

Nem!
S mert szeretsz, nevezel szádon bitorlónak!
S az lennék én,
Érted bármi: Zöld rét, édes virágokkal,
gúnnyal övezett remény!


Leon:

Ne szólj!
Lelkem kínja önseregének, s kötöz ábrázatodra.
Oldhatatlanul: ölelnélek.
S oly gondos megrovással
álmodom ajkaid ízén sorstalanságom martalékát.
Hanyatlik az égig…


Sarah:

Fáradt vagy, s oly erős.
De birtokló vágy hasonul kezeid érintésén.
Holt hatalmi erők azonosulnak benne.
Ázott alkonyokon,
ragadom majd magamhoz az ürességet…


Leon:

Így élek, s akarom kivárni a szigorúbb forradalmakat!
Imádva bűnt s hantolva életet.
Ha tiéd már nem lehetek!
Bőség jelzi ítéletemet.

Sarah:

Válság jő.
Nincs mérték. Irigység ábrándjait igézem.
Véred: torkollik szívembe.
S érezlek ugyanúgy, ha nem is vagy itt!
Könnyeiden hívom: porfelhők pusztításait!


Leon:

Amit kíván a testem, a lelkem akarja azt!
S érezlek ugyanúgy:
cseppnyi fortélyát mosolyodnak.
Engedd hát kardomon keresztül magadat!

Sarah:

Nem! Menj! Elmúlt!
Halálom nem ébreszti fel még két szemét!
Egyik még félig álmodó remény!
Repdes pillám, elhull a másik, mint
elhajlott virágkoszorú.
Ajkam ajkadon hervadó,
hamu.