Szívvel - lélekkel

Fuldoklom, sodródom céltalan.
Gondolataimmal beléd tépek.
Amit akarok, az Te vagy.
Leheletet maró képzet.

Fuldoklom, veszett végzet hatalmában élek.
Két karommal felemellek, de eldoblak, ha kéred.

Virágba borult vágyak, ellopták az álmom.
Eltemettek, már fent az égben járok.
A szívem a tél markában, újra fagyni vágy,
szeretnélek, de fuldoklom a halál a vérébe zár.

Fuldoklom, sodródom
gondolataimmal szúrlak át,
nehéz fél szívvel élni
és egy egésszel, remélni már.

Fuldoklom, sodródom, arcomat eltakarva látok,
eltaposott világ ez, amiben mindennap járok.
Aki vagy te nekem, annyi az élet,
Nélküled semmi nincs, álmodom s félek.


Nehéz egy szívvel élni
és egy féllel is remélni már,
széttépem harcom, nincs lelkembe vésett határ.

Csalfa szemeid

Sarah:

Te itt? Csalfa szemű!
Megtévesztettél, közelembe ne térj.
Míg szívem elhagytad, magányom emésztett.
Bolondítottál!
S mit reméltem én?
Hazugság tükrében meglátni arcodat.
Házamtól messzire járj,
Rám ne nézz!

Leon:

Ó, nem bírok szenderülni,
mert az álmom elhomályosul.
S tettemmel botorkálok, nyughatatlanul.
Esedezek: bocsánatodért.
Oh, még mindig haragos a Hold.


Sarah:

Haragos és szúrt sebeket áld!
Mit gondoltál, ennyi szó elég a szádból s
gyönyörré változom?
Késő.
Amíg a Nap hűvösen éget, menj el!
S ne figyelj rám.


Leon:

Oh, Mit kérsz tőlem?
Boldogtalan koldus keblére emeljem magamat?
Mint szárnyát szegett vadmadár,
tépjem zúzott fájdalmam keserű könnyeit?

Sarah:

Oh, mily hangos sóhajtásod!
De mit érzek én! Te, magadat hazudtoló!
Bitorló!

Leon:

Nem!
S mert szeretsz, nevezel szádon bitorlónak!
S az lennék én,
Érted bármi: Zöld rét, édes virágokkal,
gúnnyal övezett remény!


Leon:

Ne szólj!
Lelkem kínja önseregének, s kötöz ábrázatodra.
Oldhatatlanul: ölelnélek.
S oly gondos megrovással
álmodom ajkaid ízén sorstalanságom martalékát.
Hanyatlik az égig…


Sarah:

Fáradt vagy, s oly erős.
De birtokló vágy hasonul kezeid érintésén.
Holt hatalmi erők azonosulnak benne.
Ázott alkonyokon,
ragadom majd magamhoz az ürességet…


Leon:

Így élek, s akarom kivárni a szigorúbb forradalmakat!
Imádva bűnt s hantolva életet.
Ha tiéd már nem lehetek!
Bőség jelzi ítéletemet.

Sarah:

Válság jő.
Nincs mérték. Irigység ábrándjait igézem.
Véred: torkollik szívembe.
S érezlek ugyanúgy, ha nem is vagy itt!
Könnyeiden hívom: porfelhők pusztításait!


Leon:

Amit kíván a testem, a lelkem akarja azt!
S érezlek ugyanúgy:
cseppnyi fortélyát mosolyodnak.
Engedd hát kardomon keresztül magadat!

Sarah:

Nem! Menj! Elmúlt!
Halálom nem ébreszti fel még két szemét!
Egyik még félig álmodó remény!
Repdes pillám, elhull a másik, mint
elhajlott virágkoszorú.
Ajkam ajkadon hervadó,
hamu.

Bíborfény ölel

Ezer szín közül bíborfényed ismerem,
ami tündöklően körbefonja testem.
Megfesteni vágyom ajkaidra
azt a képet, amit még te sem láttál magadról.

Ezer szín ébredését hívom, míg újra jő az éj.
Elfeledek minden kínt és sebet amit arcomra pecsételt
a félelem.
Élelem vagy szívemnek.
Ezer színnek oltára, ezer álomnak gazdagsága.
Mégsem láthatlak, mert nem engeded.

Elaltattam a jövő útjának a dobbanásait.
Végigmérten: halk suhogásain keresztül
vágtattam.
Ezer szín közül csak egyet választottam és az
az Egy: Te vagy.

Nézd, életre keltett a fájdalom!
Mindent elképzeltem, mégsem úgy akarom!
Már több vagy nekem, mint puszta költői kép.
Gyere, ölelj úgy át,
Ölelj úgy, ahogy soha senki még!

Ezer szín ragyog felettem.
De más kép az, amit már látok.
Sóbálvánnyá változott hangok a mélyben rám várnak.
Szólj még!
Hasonlíthatok- e még úgy rád,
Mint: a Föld, víz, levegő, szivárvány?

Tovatűnt zakatolások bennem üvöltenek.
Tovatűnt bíborfényed szüntelen karjaim közt remeg.
Gyere, ölelj úgy, hogy sós folyók könnyein ázzak!
Ölelj úgy, hogy soha többé mást ne kívánjak!

Ezer szín közül csak egyet választottam!
S ez az Egy Te vagy.
Ezer szín közül egy érzés, ami végre életet ad.
Ezer szín vagyok én is,
de mint festett alakzat benned tétován járok.
Hasonlíthatok – e még rád, ha egyhelyben állok?


Nézd, életre keltett a fájdalom!
Mindent elképzeltem, mégsem úgy akarom!
Már több vagy nekem, mint puszta költői kép.
Gyere, ölelj úgy át,
Ölelj úgy, ahogy soha senki még!

Néha ismerős, néha hamis a világ

Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Széttép az izzó félelem.
Arcodat látom,
megérinteném,
a vágy hazugsága mar belém.

Az érzés álnokul megsebzi lelkemet,
könnyeim mámorát,
szívembe temetted.
Nem tudom, hol lehetsz,
nem tudom, miért nevetsz.
Elfeledtelek.
Minden csak képzelet.
halott szenvedély, múló érzelem.


De néha elhiszem, mert szívem megremeg.
Nélküled a fény, bennem árnyékként lengedez.

Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek.
Ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Üres gondolataimmal együtt lélegzem.
Arcodat látom, megérinteném.
Néha ismeretlen az ismerős remény.


Egy érzés álnokul megsebzett lelkembe tép.
Vak szemeimmel szemeidet érinteném.
Már nem látlak, elmosódott a kép.
Hamuvá égetett szárnyaimon,
egy új világba repülnék.

A kettétört életem vándorol.
Kopott utamon vezet a hold keze.
Az elveszett őszinteség lángja mar testembe.

Verse:
Megérkezem. Ismeretlen földből táplálkozom tovább.
Szertefoszlott lépteim sírnak a felhők mosolyán.
Az elnémult idő forog.
A leheletem megfagyott magány.
Néha ismeretlen,
néha hamis a világ.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Őszintén féltelek.
Arcodat nézem. Nem láthatom.
Most már némán álmodom.


Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek,
ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


De nem kell, hogy visszatérj,
nem kell, hogy mást remélj.
Nem voltál más csupán,
csak halott érzelem,
múló szenvedély.

Születve lettem

Elfáradtan szívem öledbe hajtom,
s lelkemmel égetem meg a fényt.
Az ablakon szűrődő zaj,
megérinti testem hevét.

S hol zokogva nézek fel rád,
hol nevetve tündöklöm arcodon,
megpihent álmodat hívom elő, s megjutalmazom.

Elfáradtan nézlek,
s erőmmel védem karjaid,
mi átfonja valóm,
s benne megkapaszkodik.

Születve lettem s most szívem haldokolni vágy,
élve üres hittel gondoz a magány.
Magamba zárt erők,
fuldokló léptek taposnak szerteszét,
oly keserű lét bennem aludni tér.

Hol fájdalmam megtépve azonosul a véremmel,
ott várom a végtelent.
S ha eljön egy nap,
csókjáról felismerem.

Sós könnyein lélegzem,
s lelkébe hatolok,
vak alázattal gondolkodom.

Érzem, hangjában meglelem a végzetem,
jöjj olcsó magány,
s rabold el tőlem ki oly sokat ér nekem!