Csalfa szemeid

Sarah:

Te itt? Csalfa szemű!
Megtévesztettél, közelembe ne térj.
Míg szívem elhagytad, magányom emésztett.
Bolondítottál!
S mit reméltem én?
Hazugság tükrében meglátni arcodat.
Házamtól messzire járj,
Rám ne nézz!

Leon:

Ó, nem bírok szenderülni,
mert az álmom elhomályosul.
S tettemmel botorkálok, nyughatatlanul.
Esedezek: bocsánatodért.
Oh, még mindig haragos a Hold.


Sarah:

Haragos és szúrt sebeket áld!
Mit gondoltál, ennyi szó elég a szádból s
gyönyörré változom?
Késő.
Amíg a Nap hűvösen éget, menj el!
S ne figyelj rám.


Leon:

Oh, Mit kérsz tőlem?
Boldogtalan koldus keblére emeljem magamat?
Mint szárnyát szegett vadmadár,
tépjem zúzott fájdalmam keserű könnyeit?

Sarah:

Oh, mily hangos sóhajtásod!
De mit érzek én! Te, magadat hazudtoló!
Bitorló!

Leon:

Nem!
S mert szeretsz, nevezel szádon bitorlónak!
S az lennék én,
Érted bármi: Zöld rét, édes virágokkal,
gúnnyal övezett remény!


Leon:

Ne szólj!
Lelkem kínja önseregének, s kötöz ábrázatodra.
Oldhatatlanul: ölelnélek.
S oly gondos megrovással
álmodom ajkaid ízén sorstalanságom martalékát.
Hanyatlik az égig…


Sarah:

Fáradt vagy, s oly erős.
De birtokló vágy hasonul kezeid érintésén.
Holt hatalmi erők azonosulnak benne.
Ázott alkonyokon,
ragadom majd magamhoz az ürességet…


Leon:

Így élek, s akarom kivárni a szigorúbb forradalmakat!
Imádva bűnt s hantolva életet.
Ha tiéd már nem lehetek!
Bőség jelzi ítéletemet.

Sarah:

Válság jő.
Nincs mérték. Irigység ábrándjait igézem.
Véred: torkollik szívembe.
S érezlek ugyanúgy, ha nem is vagy itt!
Könnyeiden hívom: porfelhők pusztításait!


Leon:

Amit kíván a testem, a lelkem akarja azt!
S érezlek ugyanúgy:
cseppnyi fortélyát mosolyodnak.
Engedd hát kardomon keresztül magadat!

Sarah:

Nem! Menj! Elmúlt!
Halálom nem ébreszti fel még két szemét!
Egyik még félig álmodó remény!
Repdes pillám, elhull a másik, mint
elhajlott virágkoszorú.
Ajkam ajkadon hervadó,
hamu.