Plasticpolitika’

Az igazságot ne keresd,
az igazság megtalál téged,
bár, ideje korlátozott ígéret.

Hallasd a hangodat,
hallgasd a madarat,
mielőtt kivájja szemed,
hogy látni véld a valóságot.

Nézz szét, merre haladj,
összedőlsz a térded alatt.
Nincs ősi jelkép, iránymutatás,
félredől fejed, sebez mesterkoronád!

Az egység, a nemzet korcsosodott,
szétvált kép lett, ami összetartozott.
Eltérített agyak hatalomra nőttek,
változásra érett terveket ölnek…

…és az óriás árnyéka görbe,
a törpe hát erőtlen egyenesedik,
apró kéz a harcért felér, az élelem
mind egy csőrbe söpretik.

Eldönthetik?

*

A kínai áraz, a magyar hitvallás mind a polcokon,
a „jó felfogást” alul kínált portékának sorolhatom.
Az ész kétkedő, gyónásra nincsen jelentkező,
ez itt a hungarian selejtező…

S jaj a hazugokra!
„Isten báránya, te elveszed a világ bűneit!”
A becsület mérhető árucikk.

Nem szeretem azt a világot,
ahol betonba építik a fákat,
ennyi erővel börtönbe is zárhatnának

börtönbe zárhatnának azok az ágak….

2011-05-26

Lív

Loneliness

A magány útját követeltem,
hogy csak én léphessek rá.
Törvényt szítva éltem,
megszánt a hazugság.

A magány útját láttam,
kettétört az állomás
hol meg - meg álltam.
Sehol sem voltál, égi vágy.

Nem voltál.
Nem érintettél,

mindig csak félrevezettél.
Most menekülök félve,
akaratlanul.
ketrecbe zárt a szívem, most
újra kitárul.

A magány elfojtotta hangom ébredését,
Lelkem összetörten
sírtam, hogy légy enyém,
de nem voltál, nem kértél.

A szavak mind illúziók,
az arcod.
a véred:
mind ismeretlenség.
Eltűnt a régi remény,
szótlanul hív a Sötétség, a Nap felé.

Arcod ma sápadt,
Nem nézel rám.
Nem figyelsz,
hogy rám találj.

Arcod ma is ismeretlen,
becsukott fényt látok én.
Az elképzelt gondolatok fájnak,
mozdul bennem csöppnyi vér.

Arcod ma néma,
érezd, lüktet a hév.
Utolsó szóval vége,
nincs tovább.
A kezdet ugyanaz,
mint a vég.


2011.05.26

( Álmaink Naplója, dalszöveg. Részlet)

A halott királyfi meséje (Egy kimondatlan szó)

Ki a nincsből követelt sokat,

a sokból kapott maradékokat.

Ki a reményvesztett idő hangjaitól kért halhatatlanságot,

az a halhatatlanság születéséből alkotott halandóságot.

Ki a halandóság hamvaiból étkezett, élte vigaszságát,

s nem kérdezett.

Ki a reményt küzdötte,

s a marcangolás hízott sebeire tépett,

a vándorló szívén érintette szeretet lelkében ébredt.

Tán egy perc alatt, tán egyetlen pillanat végett,

az élet belőle lelkét emelte, a fénybe.

Tán egy cseppnyi örökkévalóság a föld alá temetkezett,

lénye ajkain suttogott valakiért, a mélyből, álmai felett.

Ki hatalmat kerített a bizakodásnak, tudta mit tegyen, ha lépte fáradt.

S elhitte az élet az, amiből egy csepp még nem volt elég a mának.

Magasba emelte tekintetét, a hold tükörfénye szemeiben járt táncot,

testében egy új láng dobbantott életet.

Tán a jövő felől, lelke valaki szerelméért félve vezekelt.

Ki a nincsből kapott, az erőt magából merítette,

ki a sok semmiből a remény varázsát hevítette.

Éhesen rügyezett szívén az egyetlen megmaradt,

kimondatlan szó,

a szó: „szeretlek”volt,

ami még várt valakire, mert így volt helyénvaló.

A nincsből kapott szomorúság fázva hullott megégett könnyeire,

magához szólította a lehetetlent, s a szerelem jött helyette.

A megérlelt bizalom napsugarát, útjaira vezette az a cseppnyi csoda,

s a kimondatlan szó nem volt többé haldokló mostoha.

Ki a remény véréből izzott éveken át,

mára teljes szeretetben őrizte történetét, s bölcs mosolyát.

Az a csepp apró kis szó éltette világra hozott gyermekeit,

az a csepp kis szó mondattá nőtte ki gondolatait.

Ki a reményből táplálkozott, mára nem volt éhes a bizonyosságra,

ki a nincsből kért boldogságot, teljességgel kapta meg szíve választottjától.

Tán egy perc, ami változott.

Tán neki csak egy másodperc halandóság jutott.

A boldogság volt számára az, ami pillanatnyi örökkévalóságot adott.

( 2006 )

2011-05-15