A magány útját követeltem,
hogy csak én léphessek rá.
Törvényt szítva éltem,
megszánt a hazugság.
A magány útját láttam,
kettétört az állomás
hol meg - meg álltam.
Sehol sem voltál, égi vágy.
Nem voltál.
Nem érintettél,
mindig csak félrevezettél.
Most menekülök félve,
akaratlanul.
ketrecbe zárt a szívem, most
újra kitárul.
A magány elfojtotta hangom ébredését,
Lelkem összetörten
sírtam, hogy légy enyém,
de nem voltál, nem kértél.
A szavak mind illúziók,
az arcod.
a véred:
mind ismeretlenség.
Eltűnt a régi remény,
szótlanul hív a Sötétség, a Nap felé.
Arcod ma sápadt,
Nem nézel rám.
Nem figyelsz,
hogy rám találj.
Arcod ma is ismeretlen,
becsukott fényt látok én.
Az elképzelt gondolatok fájnak,
mozdul bennem csöppnyi vér.
Arcod ma néma,
érezd, lüktet a hév.
Utolsó szóval vége,
nincs tovább.
A kezdet ugyanaz,
mint a vég.
2011.05.26
( Álmaink Naplója, dalszöveg. Részlet)
