/Kép: Pierre Auguste Renoir – A séta, 1870/
Séta
Sétálok.
S amíg lépkedtem a hóban, eszembe ötlik egy kis ihlet.
Sokszor azon kesergünk, mert nincsen nyár. Rosszkedvűnek, visszahúzódónak
állítjuk be magunkat.
Aztán rájöttem, ez nem évszakfüggő,
és semmi köze a télnek a bánathoz.
A mag akkor is kihajt, ha nem figyeljünk rá oda.
Mindenki saját magát úgy hagyja érezni, ahogy akarja.
S amíg megyek,
gondolkodom, hogy mennyire szeretek magot ültetni földekbe, és
ha van tíz magom,
és azokat elültetem a virágföldbe, és a polcra teszem. Figyelhetem, napról
napra, a fény gazdagságát, a víz felszívódását az erekbe. Öntözöm és gondozom, várom majd, hogy úgy nőjenek fel, hogy tudjanak
az élet felé mosolyogni.
Mindig kíváncsian nézem, mikor bújnak majd ki a földből, a kis fejüket mikor
dugják ki
és amikor
egyszer csak elkezd jönni egy, majd még egy és még egy,
az már egészen három kicsi szár lesz.
Igaz, még levelek nélkül.
Sohasem azt lássuk meg,
miért nem dugja ki a fejét a többi,
ami nem eredt meg, és aki
ezen töpreng és töpreng az közben elfelejti
megnézni a növekvő szárakon az épülő leveleket.
Lehet, hogy csak három darab ékes,
és hét meg semmi lesz,
és egyszer csak kidugja a fejét még egy.
„Nézd,
mondom majd Neked
milyen apró, pici kis bimbó leszek!”
S amikor az első nagyobb lesz, a mellette lévő kicsire vigyáz,
nem azon gondolkodunk
hogyan fogja utolérni a pici szár a nagyot,
mert nem akar ő felérni hozzá.
Csak felnézni akar rá, a szeretetére éhesen.
A már egészen nagy virág, aki már egészen felnőtt
azt mondja a picinek:
„Nézd, kisvirág
lehet előbb megyek el, mint Te
előbb szív magába a Nap és
előbb eltemet a Föld, mint téged.
Mikor energia leszek
majd lejövök hozzád,
és megérintelek,
de úgy, hogy akkor fogod igazán megérteni azt
mennyit is jelentesz nekem.”
2012-02-06
