Ugyanúgy

Kimondom néked szeretlek!
De mondd: Miért hiszem azt, mit sem ér?
Talán, mert nem érzed Te sem
ugyanúgy nem érzed, ahogy Én.
Kimondom néked: soha nem voltam itt.
Ki veled volt, emlék volt mindig is.
Jövőből képzeltem ide magam,
meg sem születtem még.
Nem vagyok Önmagam,
árnyként ismerlek rég.
Kimondom néked:
Valómban egy perc, egy pillanat halad,
örökkévalóságban egy cseppnyi fény:
arcodon ragad.
Minden lélegzetvételedre álom,
végtelen messzeség érkezik,
Reá várok,
mégsem vagy itt.
Kimondom néked: Szeretlek!
De mondd: Miért nem mondtad eddig is?
Talán mert,
ugyanúgy meghaltál Te is szívemben,
ugyanúgy ahogy Én benned is.

Lív

Mit ér a szó?

Mit ér a szó,
tétlen tettekkel övezett élet talaján?
Gyökerek nélküli fák kérgének hajlatán?
Bűnös a szó.
Kiszáradt lépteket zavar.
Nem mond semmit,
kipattant szikra szívembe mar.
S sziklák omoljatok,
lelkem terhén végtelenbe.
Hűvös szavatok mit sem ér!
Port szórtok szemeimbe!
Vakságban rejlő gondolat
üvöltő fénye vájja ki folyók medreit.
Mit ér a szó?
Ha nem hallom,
ha csak a vágy sikít?

Félek

Félek, túl rövid az élet.
Félek, túl rövid a vég.
Félek, túl kicsik vagyunk.
Félek, átölel a hév.
Félek hangtalanul osonni
félek szomorúságból mosolyogni.
Félek, dacolok a halállal.
Félek, kinyílok egy virágban!
Ma van, semmi más.
Apró mozdulat vagyok, ami él.
A holnapra emlékezem,
ami nem múlt el még.

Mámor

 Fotó: Kovács Gábor




Fanyar áhítattal vártam
kiábrándult vallomásod.
Híg véredben bódulva kerestem az
átkot.
Éreztem suttogásod,
a magadban felépített válságot.
Láttam
testem, kinyíló virág teher oltárán kívánta
azt a vétket,
ami bántotta szívem.
Érezvén a kínt,
húsom az ítélet gondjaként
ontotta könnyeit.
S a lázadó buzgóság
mosta el ég és föld között,
a magány fonalának martalékait.