Egy látomás
mohóság vádjával
szalad
sót szomjazva,
régóta őrzött
titkaim
fogaim alatt
raboskodnak.
Kiapadt gondolatok,
fejemből ordítanak.
Viharban táncolok,
tudatomból táplálkozom
koponyám rejtekén
nyugodt kereszten
áldozom a bűn nevét.
Múló érzések ösztönével
álomba ringatom,
az irigység
gyermekét.
Megfestem a világ kedvét,
széttörő, húzó áradat keblén
fürkészem önmagam.
Fáradt kéj mítoszában,
eltűnődő nevetés szikláin,
a bizonytalanság hegyén,
kiszáradok.
Egy folyó lopódzó haragján
vándorlok.
Éneklő sikoly oltárán
küzdök a végtelennel.
Nem olt az ég,
párnámra kincseket.
