A szavaink egymáshoz közel érnek,
lélekrezgést hagynak megtalált hangsoron.
A régi házon kopott kilincs
nem öleli már a kéz
mely ölbe fogta a ráncos ujjnyomot.
A fáradtságod az arcomba törlöm
és a rongyba göngyölt éveket,
messze vagy még
lecsukva szemem homályában
nyújtózni vágyott világod ránk szakít terheket.
Fonnyadt levegőt szorít ökölbe az üresség
a szobán átfutsz rideg
nem vagy most sem itt
elkésett érkezés kötöz megkésett képzeleten.
A gondolataink lassan összeférnek
nyílt utat hagynak az időnek és engeded
őrizzem jelenléted, mint eső után gyökéren
szétáradt lélegzetvételek…
amennyit a szív tud adni
annyira mért a túlpart, a végtelen
2010-06-27
