Nem díszes párnák közt fekszel,
csupán kórházi fehérítetteken.
Elfelejtett emlék a születésről
újra felsír két alig látó szemet:
anyát keresőt, ölbe vágyót,
szebb virágokat építő kezet
útra kérnek, még visszanézel:
- A világ, mely adta helyem!
Tán ugyanolyan máshol.
A nevetés, ami tűnik el
nem lesz mosolyom nektek:
- Még maradnotok kell!
Nem lehet álmos ez a vidék,
takarót húzok testemre, mint a zöld
lelkemre kéket aggatok,
levegőt – vizet meghagyok, hogy:
- Gondolhassatok rám!
2010-07-07
