Fotó: janaanagy
A babiloni szomorúfűz
„A dühöngő rossz szelet,
eldobta már a tél,
beásott havat,
s dobozolt süvítő hideglelést”
A babiloni szomorúfűz,
néha hagyja,
zokogjon rá tisztulást az ég.
S kéri a Nap sugarát,
bújjon levele alá erezetként…
Mert élne,
saját-benső árnyékában, hol
magányos hajként kócolás az élet,
magához a fényt fűzni való az
ki imádja,
ki fűzni haját csokorba képes!
Az illatát vélem,
s érzem színe zöld, a levegő
hangtalan dobban,
bennem élő tűzként
senki nem szeret jobban,
koszorút fűzni karodban,
fogni- ölelni kezed,
Te leveleid alatt vérző erezet!
Látod, saját benső árnyékodban
rejlesz, haladsz…
S várod magad mellé, odafonni,
a végső gondolat hadat,
s néha hagyni vágyni azt,
hadd sirasson az ég.
Szíved tavasza
mellé,
áldás összefűzni
a fényt.
2012-01-30
