A babiloni szomorúfűz

 Fotó: janaanagy





A babiloni szomorúfűz 

„A dühöngő rossz szelet,

eldobta már a tél, 

beásott havat,

s dobozolt süvítő hideglelést” 

A babiloni szomorúfűz,

néha hagyja, 

zokogjon rá tisztulást az ég.

S kéri a Nap sugarát, 

bújjon levele alá erezetként… 

Mert élne, 

saját-benső árnyékában, hol 

magányos hajként kócolás az élet,

magához a fényt fűzni való az

ki imádja,

ki fűzni haját csokorba képes! 

Az illatát vélem,

s érzem színe zöld, a levegő

hangtalan dobban, 

bennem élő tűzként 

senki nem szeret jobban, 

koszorút fűzni karodban,

fogni- ölelni kezed, 

Te leveleid alatt vérző erezet! 

Látod, saját benső árnyékodban

rejlesz, haladsz…

S várod magad mellé, odafonni, 

a végső gondolat hadat, 

s néha hagyni vágyni azt, 

hadd sirasson az ég. 

Szíved tavasza mellé, 

áldás összefűzni a fényt. 

2012-01-30

Mint a könny

 Fotó: Kondor Tamás




 Mint a könny 

Az élet nem panaszkönyv, 
nem könnyet kaptál a világtól,
csak ismeretlen terveket.
A lélegzés helyét, 
e Földi Paradicsomban. 
Mit neked teremtettek, 
s te mindenben jót tettél. 
Sírtál, amikor hitted a célt.
S elérned nem volt nehéz 
a terheket, 
az álmodás örömét.

Kinőtt tested a kilátástalanságból, 
csúfolták azt, hogy más lettél. 
Hogyan is lehettél volna ugyanaz? 
Áldás volt szívednek a tiszta vér… 

Könnyű volna most ölemben sírnod, 
s én ölelném két kezem közt
forró fejed. 
Mert az élet nem nagy panaszkönyv, 
mert más nem tette ugyanazt,
amin te nevetsz… 

Nem könnyet kért neked az élet, 
létrehozott benned az idő
kifordított ösvényen haladást, 
az út benned rajzolatát, 
hozzám, felém
belőlem rést, 
hogy ne legyen könnyű feledni,

a MINDENT… 

s a nevetés egységét, 
mely ugyanabból való, mint a könny. 


2012-01-17

Az angyalok nem sírnak

Fotó: Kondor Tamás

Az angyalok nem sírnak 

Az angyalok nem sírnak, 

az ember könnyezi a létet.

Lennék halk parancs, 

vagy riadó,

szertefoszlanának a fények. 

Nem ordít senki! 

A csillogást az örökkön írja, 

s te fiú leszel az írja, veszett koroknak.

Te hozod el a változás hangjait,

amit kimondanék,

ha Isten bízott volna rám elég erőt.

Behódolt seregemnek nem lenne 

párja. 

Te nép, útvesztő sivatag, féltés hiánya!

Ti! Kik várjátok a folyót, 

a képzeletbeli angyal feltámadását

a jó szóra!

 Aki elmossa a világ szennyeit! 

Aki a jóságért születik.

Nincsen szükségem megbánásra.

Amit teszek, érted teszem, 

s én előbb halok meg érted,

mint teérted hazád. 

Talán, nem szeret?

Tenyeredben a szúrt seb helyén lélegzem

veled. 

Együtt álmodunk, az összeforradás hegyén.

Könnyek nélkül, csak angyal él. 

2011.12.19.

Gomba módra

 












Gombák nyílnak az avarban.

A hatalom nő, mindenki azt akarja: egy lépéssel magasabban járni, a másik előtt.
Eső jön, vajon ki szedi le a gombákat? Ha bűzös és rothadó férgek lakják belsejét?
A holnapi ebéd elmarad. A holnapi hatalom szétszakad.

Gombák nyílnak az avarban.

Édes eső hull a levelek hátán, kanyargó csodabogarak rágják a mérgezett kalapokat.
A gomba módra szaporodó éhség, nagyobb hatalmat hoz a világra.
Fekete vidámság örül az emberek arcán, mikor elindulnak gombát szedni.
És csodálkoznak, ha nem találnak semmit…
Felrúgott, gonosz gyűlölettel a mérges gombafalatok, nyálunkba olvadva tesznek magukévá…

Gombák nyílnak az avarban.

A maradék nem elég, repeta kell. A szőke falevelek elárulják nekünk, hol vannak a legjobb falatok.
A hatalom nő, mindenki arra kíváncsi, hogy ki járt az erdő mélyén előtte. Mindenki azt akarja tudni, hogy ki taposta el mindet, helyette…
S ha nem lesznek már a szőke falevelek, hanem újra rügyeznek a fák: lesz ott a tövében frissen nyílt fonnyadt gomba, hisz a hatalom csak úgy nem vész el…
De minden-e a hatalom, ha nem élvezzük az ízeket? Mindegy-e nekünk, ha a gombák bolondnak néznek bennünket?
Mindegy, hogy kinek mit jelent a hatalom, mert addig mérgeznek minket, amíg nőnek az avaron…
Az avar egyszer megunja a hatalmat tenyészteni. Megunja egyszer azt, hogy csak a talpunk alatt lehet. De addig gomba módra szaporodik tovább az éhség,
amíg a tányérunkon a táptalaj legel…