Tépett idő

Hajlékod holt vidék,
tépett idő sorstalan.
Ismeretlen vágy kiállt,
karomban ringatlak.
Csúfságról, s nyárról,
mesélnek szellemek.
Vad félelmek űznek
kínjaid felett.

Szabadságom rabja vagyok

Szabadságom rabja vagyok,
bilincsem a végtelen.
Kiszáradt számon heg,
a kezem nyomán súlyos erek.
Ülök az összeroppant sziklák felett.

Vártam.

Egy szikra pattant,
felálltam ott előtted szótlanul: eltakart arccal
a véremet fűszereztem a haraggal.
Koldus voltam.
Amit tettem: semmiség
Eltűnt egy perc alatt,
a bűnös csak én vagyok.
Csak én.

Leláncolva

Kifeszített fogolyként
olvadtam az éjszakába.
A láncaimon csavarogtam,
a hold szemén.
Kiszúrva rajta átkozott vakságát,
a reggel nyújtotta felém két kezét.
Kifeszített halálként
ébredt fel bennem újra a lét,
simogattam szíveden
a kiteljesedést.
Kinyílt ajkaidon át, mérgezett
csókjaimmal ihlettelek.
Eltaszított tested a térbe,
s lelkem távozott, elveszett.
Kifeszített utcák zaján,
osontam képzeletedbe s
vágyaimon rejtőztem el, hontalan.
Ott éltem, hol te vagy.
Hol szüntelen álmok között érintett a vágy:
Ha életed kifeszített is,
szívem fennakadt a remény hálóján.

Ita diis placuit

Az vagyok… egy szellem önmagamban.
Mindenem eladtam… vivere militare est.
A tetteimmel határozom meg létem.

Hallottam, ahogy álmomban ébredtem fel,
Megfestett arcom mögött a hold tétovasága nevetett.
Suttogtam:
Te voltál?
Te szültél?
Elmerengve fáztam, s láttam az óceánt
Kettészeltem hajómmal a fuldokló mélység sós dalát,
Mely Rólad szólt: Anyám.

Két kezemmel töröltem le arcomról a színeket
Benned, ami él: az már a Végtelen…
Messzeség…
Küzdök… harcom önmagamért és: Érted szól.
Állok most előtted. Állok a világ tetején… vivere militare est.
Ki vagy? Én voltam.

Te voltál.
Lettem érted.
Te leszel.
Amíg élet van.
Nincs Soha vég.

Aki elveszett

Ki bántva lett, s elmenekült,
Tán vadfolyók sodrásában evezett
Túl az éveken,
Hol a hold remeg
Ott kúszik szüntelen,
Álmodva életről,
Zokogva halálról,
A fény lelkében temetve lett