Hangyabolyban

Vidd el, nem akarom!
Hangyabolyba léptem!
Ide raktad - oda raktad,
Megcsípett a végzet!
Vidd el! Nem az enyém!
Ha eső jön, én itt maradok.
Hadd lássam,
Elázva,
Alázva,
Mi ez, az alom?

Idő és kor

Az idő fogsora,
arcunk ráncai alatt csattogott.
Negyed századot kopott.
Kopogtatott.
Halmozódott zománcain,
napi étkünk élhetősége.
ötven év is eltelik.
még múlik, ami van itt.
Kopott. Letört. Cövekelt.

A mű dolgokat, ne említsük.
A maradt hézagok közt,
foglaljunk kis helyet.
Betömné az idő a kort,
mit fogágyunk betemetett.
Rá sem haraphatnánk.
Ínyünkbe szúrnak az évek,
szuvasodást.


Kopott. Vásott. Vésett.
Negyed századot megéltek.
Plusz – mínusz egy év ide vagy oda.
Fogunk sarka nem ép eszű.
Kissé feledékeny a kora.
Hiányoltuk. Hiányzott néha.
Pótoltattuk.


Az idő vasfoga lett állható.
Arcunk. Ráncunk is bevésett.
Fakó. Színes. Hiú markolatú.
Rajta rongyos csíkok henyélnek.
Alatta fogaink puhulnak.
Negyed évszázad. Egy év plusz- mínusz,
ide vagy oda.
Rágjuk a rághatatlant.


Tőrbe csalt foglyok, félredőlt házfalak,
ajkunk alatt vigyorognak,
maguk közé zárnak.
Oszlopok rései közé belehelt húscafatok ugrálnak.
Száz év is eltelik. Porrá lesznek fogaink.
Negyed évszázad ide vagy oda.
Mind egy helyre kerülnek.
Sorban szenderülnek.
Csonkoltan a földbe merülnek.

Lív

Nem láttam még

 






Fotó: janaanagy



Hallom, mégsem láttam még
millió szemmel idézni
szigorúságunk küszöbét
meg akarod mutatni hát?

Az éhség jogtalan halál
Vágyaink jelét felnyitni
Színed előtt?

Szemeit, ajkát
örömét a lélegzésnek
amelyt hiszek,
érthetné gondolatom.

S testem szerte fény:
szoborként feszület,
megragad bennünk újra
csókolni szívével lélegzetünk.

Más út,
nem látom ugyanúgy
hamisságát a beszédnek,
lelkünk szemlélődő rész
az égben valahol
megfeszülő mély,
nem láttam még, vonzóerejét.

Tartózkodtam elfogadni
ábrázolását a
fölszaggatott koronának.
Fejünkre rejtőzött
tövis szúró végzetét
könnyezem még.

Örökkön fogva oly igaz volt?
Eltemetett énekek barlangjában
követtél
testemre fonódva törekedtél.

Szavuk megcsalja gondolatom,
amelyt hiszek?
hamisságit megértve
dicsőségünkben félni?
Rettenet!
Lényemben alvó, hatalmas képzelet.

Magasztaljuk elmúlt árnyát
az égben valahol,
de nem hallom
határát
a messzeségnek,
de igazságot mindenki látja.

Nem láttam még ily kételyt!
érteni őt megfeszülök
akiért elrendeltetett
nem késlekedett erőt remélni,
amelyt hiszek
az örökké gondolatának.

Kamasz tavasz

I.

Kamasz gyermek a tavasz,
Kamasz virágot fakaszt.
Serdülő fa ága,
Hajlik, lehajol, a fű oldalára.

Kamasz gyermek a tavasz,
Kamasz gyermek, a zöldülő fa ága.
Serdülő virágok illatoznak,
Az emberek mosolyára.

II.

Tavasz a serdülő,
Tavasz a megnyerő.
Tavasz és ébredés.
Meghal a fagy,
Megfagy a tél.

Megvédelek

Sóval, ármánykodással festve,
hangok kaparják szívemet,
eltűnő foltok járnak
szememben kísértenek.
Látva testét ápolatlanul a világnak,
összeomló híd töri szét két kezem.
Van- e még valaki, aki eltűrné
minden vétkemet?
Sóval, kiégett ajkaimon állva,
roppanó magányra lelek,
Te lennél a fény árnyékomra vetődve,
s mondanád: megvédelek?
Sóval, kiégetve szóljon szavam,
mit kimondani is alig tudok,
csak rád kell néznem, ha meghaltam is,
most újra élő vagyok.

Egy csillag

Egy csillag vezérli már meginoghatatlan,
Szertefoszló, önző vágyadat.
Némán karodban, szótlan,
Megbódultan, ölemben ringattalak.

Szó takarja már hangod, álmatlan
Felhő, sodró végzetébe lép,
Mint esőt ontó képzet,
Testemet szivárványként tépi szét.

Kiomlott hangulat éltet, házam lakatlan áll,
Szárnyam reszketeg, izzó ingovány.
Visszfényem jő elő, csontom tőrbe néz,
Összezárja véred halálommal két szemét.

Bús képet ölt

 Fotó: Kaponai Veronika Orsolya



 
Bús képet ölt
 
Bús képet ölt a haragnak
a száj, a léha vágy takar,
hajnali napsugarak rohannak
által a déren, félálom zivatar.

Kábult mennydörgés jő elém!
Mint hangja robbanásnak, süketséggel áld.
Szabadságom oly testtelen,
lelkem felépülő pusztaság!

Nézem a szépséges világod
árva had, lerombolt szép virág,
néma madárhang dúdol,
szívemnek oly nagy csapás!

Bús képet ölt a létnek
az olvadó foszlány, a halk talány,
Mézét kívánom olvadásnak,
Bárcsak újra hallanám!

Az ismeretlenben

Koszos ábrándok szele,
Tomboló dicsőség oltalma alatt
Dalol.
Hamis arany élvezete.
Átalakít.
Lázadó mintájú
Falikép
Megtörve elássa
Ráncait.
Ódon láz,
Romlottá magasztalva
Él.
A születés záloga
Kiváltásért
Remél.
Millió szemmel látok.
A vak erő tükörképén
Hálok.
Az erény kívánságát
Nem ismerem.

Legyél nékem

 







 Fotó: janaanagy





Legyél nékem házam,
falakba zárt remény.
legyél könnyeim patakja
szeretni kívánlak még.

Örökké, lelkesíts!
ne élhessek nélküled.
hajlítsd virágod szívemre
éljek benned mezítelen.

Legyél nékem szerelem,
lelkem lelkedre ütött harang.
ketten vagyunk
eggyé vált néma hang.