/Fotó: Lív/
Ilyenek vagyunk
Oly szelíd a kéz, mely enni ad,
oly jó, amikor megsimogat,
de ádáz, s vakmerő, ha az akaratból
úgy tör elő,
hogy imára sosem készteti azt…
A kezet, mely néked is enni ad!
Mielőtt másra mérné cselekedetét,
kétkedik. Az Isten sem ítélni hirdetik,
a mocskos kezeknek sincsen
fájdalom nélkül öntisztulás!
Láss, mert amikor teremtett,
a csontra bőr, s bőrre szín méretett,
ugyan ki kérdezte tőled, mire lesz méltó
a dolgossá tett kezed?
Mert az emberi kéz munkára,
békés
összefogásra érkezett.
A kéz, mely volt egyszer gyermeki,
lázadóvá lett és elveszett!
Aztán öregségére visszaköltöztek
mind a ráncos ujjak,
most a bágyadt hegedűhúrra húznak,
mindenféle elgáncsolt emlékeket:
Bolyhosat, szépet, kecseset,
apró, visszatérő mozdulást,
s aközben:
anyánk égi-védő kezére gondolunk,
hogy bölcsőnkben jobbra-balra ringatott.
Lágy kezével bátran simogatott,
egy igazabb jövő felé úgy,
hogy bármiért is hibáztatott volna
minket azért,
hogy milyenek vagyunk.
2012-07-06
Fotó: Kondor Tamás
Nem elég a szavaknak
Hatalmas címere a Földnek
a saját porába hintett jegenyefák.
Béke a zászlaja minden erdőnek,
szerelemről énekel az árva csalogány.
Így nyílik a tavasz,
hoz törzsnek mozgást, vagy bénulást.
Az új levelek korán visszatérnek,
építve forradalmat, növekvő lázadást…
… a madaraknak,
kiknek a szabadság szőtt fészkeket,
s az ifjakban szomorú, halk a károgás.
Kár! A csiripelés végleg
elveszett,
ha tettek nélkül él, és bátortalan a világ!
2012-06-23
Fotó: Kondor Tamás
Földnász
Amikor a Föld túrára indul,
hátizsákba dobja a Napot.
Uzsonnája a fény-kavalkád,
nem emészt többé emléktelen tegnapot.
A holnapnak tán, a féltett valóságnak
sorolja el fáradt gondjait.
Gurul, gurul…a Marsra talál,
vagy megnyugszik a Vénusz karjain.
S mire az est jő, megrázkódott testét,
a Szaturnusz jegyzi rég.
A Földtúrából nász lesz,
az ezüst Hold szerelmes énekén.
2012-06-04
Az ember legjobb kritikusa önmagának. Ha saját maga nem lenne az, akkor beszélhet neki más a fejlődésről, javulásról, mert úgysem érzi meg...
/Fotó: Lív/
/Fotó: Lív/
Harc után
Csak meg kell tanulnod az összes széllel táncolni,
ami a megtört porszemekből titokban, csempészett áruként
hordja a vakság tartalékait…
Ugyan, mit lát földi halandó abból, amit szeme elé képez a tér?
Csak meg kell tanulnod az északi széllel táncolni úgy,
hogy közben a dél áramlata kússzon fel derekadhoz,
mint védelem, a harc után.
Ugyan, mit lát még földi halandó, ki elesett?
Botlásából dereng majd ábránd s vízió,
hogy e Föld remek és bajtalan játék színtere?
Ó, de kínok közt lépeget így a cél felé az irány.
S ha megtanulsz a széllel úgy ölelkezni, mint lélek
akkor nem békéd omlását követed.
Jósolható lesz bármi menedék annak, ki féli önmagát?
S ki bátor, majd megérti miért született,
jóakarónak,
bárányok közt,
odúban,
félreetetett kecskék közt,
a szomorúság ringatói mellett.
Egyszerű boldogság által,
az összes széllel együtt táncolva,
messze fújt felhők fölött.
…Ott ahol forgószél sosem kerekedik.
2012-03-16
/A fotón egy régi, és legkedvesebb jegyzetfüzetem – talán egyetlen üres oldala – szerepel, amibe első verseimet írtam./
/Kép: Claude Monet-Nő a kertben, 1867/
Versszövevény
A szövevények nem fűzhetőek csak papírkötetbe,
mert az ember a szívét nem hordhatja egymagában.
A szövevény utat talál a megismerhető felé,
amikor vége szakadna újra testet ölt.
Olyan formát, amiben szövevénylélek él,
a férfi,a nő
a levegő,
az Isten.
A sóhaj,
a kérdés,
a megválaszolhatatlan.
Az erő,
a szomorúság,
a könny, mely patakszövevény
folyó, amely végeláthatatlan.
Ahonnan újrakezdődő az valóság,
ami a távolság álomszövevénye,
olyan, mint az ébren-alvás.
Sok –sok gondolatszövevény születése.
Egy szív önmagában.
Két szív szeretetszövetségben.Szövevényszív.
Szívszerelem.
Lélekáldás…
Tulajdonképpen kopjafába is véshető.
Vagy az utcakőre,
fába,
épület tövére.
Templomnak falára.
Legyen bevésve a tudatba, érzi az, akiben benne él.
Aki érti, megtalálja.
Azt az égi szövevényt...
2011.10.25.
/Kép: Pierre Auguste Renoir – A séta, 1870/
Séta
Sétálok.
S amíg lépkedtem a hóban, eszembe ötlik egy kis ihlet.
Sokszor azon kesergünk, mert nincsen nyár. Rosszkedvűnek, visszahúzódónak
állítjuk be magunkat.
Aztán rájöttem, ez nem évszakfüggő,
és semmi köze a télnek a bánathoz.
A mag akkor is kihajt, ha nem figyeljünk rá oda.
Mindenki saját magát úgy hagyja érezni, ahogy akarja.
S amíg megyek,
gondolkodom, hogy mennyire szeretek magot ültetni földekbe, és
ha van tíz magom,
és azokat elültetem a virágföldbe, és a polcra teszem. Figyelhetem, napról
napra, a fény gazdagságát, a víz felszívódását az erekbe.
Öntözöm és gondozom, várom majd, hogy úgy nőjenek fel, hogy tudjanak
az élet felé mosolyogni.
Mindig kíváncsian nézem, mikor bújnak majd ki a földből, a kis fejüket mikor
dugják ki
és amikor
egyszer csak elkezd jönni egy, majd még egy
és még egy,
az már egészen három kicsi szár lesz.
Igaz, még levelek nélkül.
Sohasem azt lássuk meg,
miért nem dugja ki a fejét a többi,
ami nem eredt meg, és aki
ezen töpreng és töpreng
az közben elfelejti
megnézni a növekvő szárakon az épülő leveleket.
Lehet, hogy csak három darab ékes,
és hét meg semmi lesz,
és egyszer csak kidugja a fejét még egy.
„Nézd,
mondom majd Neked
milyen apró, pici kis bimbó leszek!”
S amikor az első nagyobb lesz, a mellette lévő kicsire vigyáz,
nem azon gondolkodunk
hogyan fogja utolérni a pici szár a nagyot,
mert nem akar ő felérni hozzá.
Csak felnézni akar rá, a szeretetére éhesen.
A már egészen nagy virág, aki már egészen felnőtt
azt mondja a picinek:
„Nézd, kisvirág
lehet előbb megyek el, mint Te
előbb szív magába a Nap és
előbb eltemet a Föld, mint téged.
Mikor energia leszek
majd lejövök hozzád,
és megérintelek,
de úgy, hogy akkor fogod igazán megérteni azt
mennyit is jelentesz nekem.”
2012-02-06
Ami manapság minőségi és igényes, azt sajnos lepi a por. Akinek meg van rá szeme, az precízen tud takarítani.
