Nincs mit már kimondjak,
szó sincs arra mi gondolatom.
Érzem romjain a holtat,
így emberbe élve kapaszkodom.
Nincs mi szabadon ébred,
álmos hajnali a csend,
távoli messzeség képzet,
nem látom, nem ismerem.
Nem kell nékem ember!
Szó sincs arra mi halott,
érzem végzet kérdezett engem,
élve kívánom a magot!
Vess belé Földbe, száríts ki
mutasd merre nőjek tovább!
aszott testek fonódva törekszenek
álomképpé kívánnak ezután!
Nincs már mit kimondjak!
Néma hangok sötétjében égek,
értetlen arcokra elfáradtan nézek!
Ó, önmagadból erő,
te voltál? s hoztad a hazugságot,
Sorsom, kár volt?
rég láttam, rég öleltem kívánságod!
De nem kérem ember:
rózsák közt a tövist!
Sem szúró talaján a férget!
Romlottá tettél, éheztettél!
Rajtam már senki nem segíthet!
