Néha ismerős, néha hamis a világ

Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Széttép az izzó félelem.
Arcodat látom,
megérinteném,
a vágy hazugsága mar belém.

Az érzés álnokul megsebzi lelkemet,
könnyeim mámorát,
szívembe temetted.
Nem tudom, hol lehetsz,
nem tudom, miért nevetsz.
Elfeledtelek.
Minden csak képzelet.
halott szenvedély, múló érzelem.


De néha elhiszem, mert szívem megremeg.
Nélküled a fény, bennem árnyékként lengedez.

Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek.
Ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Üres gondolataimmal együtt lélegzem.
Arcodat látom, megérinteném.
Néha ismeretlen az ismerős remény.


Egy érzés álnokul megsebzett lelkembe tép.
Vak szemeimmel szemeidet érinteném.
Már nem látlak, elmosódott a kép.
Hamuvá égetett szárnyaimon,
egy új világba repülnék.

A kettétört életem vándorol.
Kopott utamon vezet a hold keze.
Az elveszett őszinteség lángja mar testembe.

Verse:
Megérkezem. Ismeretlen földből táplálkozom tovább.
Szertefoszlott lépteim sírnak a felhők mosolyán.
Az elnémult idő forog.
A leheletem megfagyott magány.
Néha ismeretlen,
néha hamis a világ.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Őszintén féltelek.
Arcodat nézem. Nem láthatom.
Most már némán álmodom.


Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek,
ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


De nem kell, hogy visszatérj,
nem kell, hogy mást remélj.
Nem voltál más csupán,
csak halott érzelem,
múló szenvedély.