Lív

Bíborfény ölel

Ezer szín közül bíborfényed ismerem,
ami tündöklően körbefonja testem.
Megfesteni vágyom ajkaidra
azt a képet, amit még te sem láttál magadról.

Ezer szín ébredését hívom, míg újra jő az éj.
Elfeledek minden kínt és sebet amit arcomra pecsételt
a félelem.
Élelem vagy szívemnek.
Ezer színnek oltára, ezer álomnak gazdagsága.
Mégsem láthatlak, mert nem engeded.

Elaltattam a jövő útjának a dobbanásait.
Végigmérten: halk suhogásain keresztül
vágtattam.
Ezer szín közül csak egyet választottam és az
az Egy: Te vagy.

Nézd, életre keltett a fájdalom!
Mindent elképzeltem, mégsem úgy akarom!
Már több vagy nekem, mint puszta költői kép.
Gyere, ölelj úgy át,
Ölelj úgy, ahogy soha senki még!

Ezer szín ragyog felettem.
De más kép az, amit már látok.
Sóbálvánnyá változott hangok a mélyben rám várnak.
Szólj még!
Hasonlíthatok- e még úgy rád,
Mint: a Föld, víz, levegő, szivárvány?

Tovatűnt zakatolások bennem üvöltenek.
Tovatűnt bíborfényed szüntelen karjaim közt remeg.
Gyere, ölelj úgy, hogy sós folyók könnyein ázzak!
Ölelj úgy, hogy soha többé mást ne kívánjak!

Ezer szín közül csak egyet választottam!
S ez az Egy Te vagy.
Ezer szín közül egy érzés, ami végre életet ad.
Ezer szín vagyok én is,
de mint festett alakzat benned tétován járok.
Hasonlíthatok – e még rád, ha egyhelyben állok?


Nézd, életre keltett a fájdalom!
Mindent elképzeltem, mégsem úgy akarom!
Már több vagy nekem, mint puszta költői kép.
Gyere, ölelj úgy át,
Ölelj úgy, ahogy soha senki még!

Karácsonyi Üdvözlet Mindenkinek! (2008)

Markolj homokba s szemcséi közt találd meg a végtelent…
Meríts a némaság tengeréből… tárj fel kincseket!
A benne úszó álom: csak egyetlenegy cseppje lehet a: Tiéd!
Kiálts a magasba… szórjad a halhatatlanság porát szerteszét…!
S hidd hamvait sosem látod többé…
halandó por - pillanat vált eggyé.
Virágozzon tengernyi örökkévalóság:
s mit még azon kívül is láthatsz: ÖLELJEN ÚGY, AHOGYAN MINDIG IS KÍVÁNTAD!

Mintakép Földdarabon

I.

Fogadj el!
Örök bölcsesség szolgálatára!
Két remény, virágzó hajnalára.
Egyesíts szavaiddal,
bennem dallamot.
Elfeledtem.
El voltam veszve,
szívem kolostorában:
Mintakép Földdarabon.

II.

Elmész – e úgy, hogy itt sem voltál?
Érzem: Szemgolyónk szeretkezne még.
Látomásként tűnődök benned,
apró Földdarab
képzetén.

Lív

Néha ismerős, néha hamis a világ

Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Széttép az izzó félelem.
Arcodat látom,
megérinteném,
a vágy hazugsága mar belém.

Az érzés álnokul megsebzi lelkemet,
könnyeim mámorát,
szívembe temetted.
Nem tudom, hol lehetsz,
nem tudom, miért nevetsz.
Elfeledtelek.
Minden csak képzelet.
halott szenvedély, múló érzelem.


De néha elhiszem, mert szívem megremeg.
Nélküled a fény, bennem árnyékként lengedez.

Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek.
Ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Üres gondolataimmal együtt lélegzem.
Arcodat látom, megérinteném.
Néha ismeretlen az ismerős remény.


Egy érzés álnokul megsebzett lelkembe tép.
Vak szemeimmel szemeidet érinteném.
Már nem látlak, elmosódott a kép.
Hamuvá égetett szárnyaimon,
egy új világba repülnék.

A kettétört életem vándorol.
Kopott utamon vezet a hold keze.
Az elveszett őszinteség lángja mar testembe.

Verse:
Megérkezem. Ismeretlen földből táplálkozom tovább.
Szertefoszlott lépteim sírnak a felhők mosolyán.
Az elnémult idő forog.
A leheletem megfagyott magány.
Néha ismeretlen,
néha hamis a világ.


Felébredek. Nyugtalan éjjelen.
Őszintén féltelek.
Arcodat nézem. Nem láthatom.
Most már némán álmodom.


Refrén:
Néha ismerős, néha hamis a világ.
Koszos álmok koptatják a halált.
Érzem, nem számít az élet,
mert a remények nem beszélnek,
ami kell, az csakis a vágy,
a szerelem érzelmi hazugság.
Hiába látom, hiába kérem,
tőlem mérföldekre jár.


De nem kell, hogy visszatérj,
nem kell, hogy mást remélj.
Nem voltál más csupán,
csak halott érzelem,
múló szenvedély.

Színpadon

Öleld át a fátyol szellemét,
a színpad előtted áll,
játszd el a szabadság színeit!
Halvány mosolyoddal érintsd meg a napot.
Sugárzol a vágytól, ha kívánod józan léted,
megrészegít, elbódít fehérséged.
Játszd el a szabadság színeit!
Leheletnyi törődéssel, küzdj a fájdalomért!
Nem érted még kívánságod,
az évődésed nem más,
mint puszta menekülés.
A sötétség birodalmában,
kábult gondolatokkal házasodva,
tanuld meg a szereped.
S amikor cselszövő hajzuhatag a padlóra téved,
botladozó karmok közt csapkova úszol a köd felett.
Játszd el a szereped!
Most nem látsz tisztán, nem látsz mást,
csak vörösen haldokló népeket.
Nem fáj tovább semmi, ha eljátszod szereped.
Hol vannak a szabadság színei?
Ne kérdezz semmit tőlem,
ha játszanod kell, el ne tévedj.
Fűzd össze inged sarkába a megduzzasztott valóságot.
Játszd el a szereped, tiéd most a színpad.
Ott vagy most, ott állsz,
Egyedül önmagadban.

Szótlan

Nincs mit már kimondjak,
szó sincs arra mi gondolatom.
Érzem romjain a holtat,
így emberbe élve kapaszkodom.
Nincs mi szabadon ébred,
álmos hajnali a csend,
távoli messzeség képzet,
nem látom, nem ismerem.
Nem kell nékem ember!
Szó sincs arra mi halott,
érzem végzet kérdezett engem,
élve kívánom a magot!
Vess belé Földbe, száríts ki
mutasd merre nőjek tovább!
aszott testek fonódva törekszenek
álomképpé kívánnak ezután!
Nincs már mit kimondjak!
Néma hangok sötétjében égek,
értetlen arcokra elfáradtan nézek!
Ó, önmagadból erő,
te voltál? s hoztad a hazugságot,
Sorsom, kár volt?
rég láttam, rég öleltem kívánságod!
De nem kérem ember:
rózsák közt a tövist!
Sem szúró talaján a férget!
Romlottá tettél, éheztettél!
Rajtam már senki nem segíthet!

A bosszúság ösvényei

 










 Vérből kaptál életet,
halandóságod porát
s könnyeket.
Szót, mosolyt, s reményt
hiúságot s erényt.
Halhatatlan illúziók korát,
véletlen történések sorát,
tépett gondolatot,
varázsolt álmokat,
éreztél dicsőséget
s hangos vágyakat.
Hirdetted félelmed,
csúfságod gondjait.
Jártad a bosszúság ösvényeit.