Nekem ma egy faág nyújt kezet,
ahogy a vonatból nézem a csillogó eget.
A Nap lemegy, nyugtára tér
az alvó rét szerelemről beszél,
hogy kikelet jő sötétségre,
hogy kiállhatok a fénytelen jégre
a megkarcolt tavon énekelhetek
két éjen át táncolok veled
fél évig fagyott szolgaságban
percekké duzzasztott körforgásban,
kabátot húzott tél nyakában
tiéd leszek.
Szerelem.
A hóban a szél kifúj
a fák közül egy ág félve vállamhoz nyúl.
Szelíden ébred szívemre szemed,
a tábortűz mellett ölelve ébredésedet
megremeg a bennem gyújtott vágy,
átélem veled a
a didergő vénülés korát, közelét halálnak.
Életnek vizét
kortyolva indulunk
egyenes úton át elválasztva haladunk
de nem
a tavaszon átfutunk
kételybe fúródott vonalon parkolunk
minden rossz szót temetve
a fénylő nyárt keresve
a sínek egymásba összeérnek.
Emlékbe teszünk minden kétkedést.
Mert kezed végigvezet
a szerelem-ösvényen
kéklő kökénybokrok közt
érkezésben
arcodhoz közel súg a képzelet:
Figyeled?
Apró ága ma értem nyújt kezet,
holnaptól szerető lelked szorítja meg.
2009-11-11
