Horányi reggel

A Horányi hajnal ébred
kergetőzik két falevél
tenyerembe hullik harca,
megbékélt nappalt hoz a dér.

Megpihent friss zamatát
lélegzem, mint étkét létezésnek
a szívedbe hívott hangot
felelem az érkezésnek,

mert itt vagyok

dallama vállamra cseppen
száll az égi tünemény
a szárnyait bontogató
fél- merész pillesúly erény

az elárvult rétről induló madár
a csőrét remegtető
fejét biccentő talány
az esőtől megszeppent kis élet
tenyeremben várja egy falat negédes

aprómag - napraforgó
egy pillanatnyi jó –kedv

Kedvesem! Jöjj, ölelj meg!

Magasba röppen most a szerelem
kecsesen rád simul tekintetem.
Térdig érő magányodban tested
melegíti alakom.
Te vagy a szerelem, vállalom.

Együtt vagyunk.
Édesebb így minden öröm,
itt a kétség kis- hibás közöny
a többször elhajló rosszkedv
egy nyírfaágra hág
lemetszünk belőle egy részt,
felaprítjuk a fát.


A madár csiripel ott az etetőn
minket figyel a delelőn.
A béke hangját árasztja reménybe
néma lélek nem virul egységbe,
hajlék nélkül.

Lesünk.

A Horányi csendben
kedvetlen a baj
vonul a Dunán, ahogy
minden folyón egyszer átnyargal.



2009-11-23