/Fotó: Lív/
Mert elmentetek...
Hiába lettem olyan, mint a föld,
olyanná szeretnék lenni, mint a folyó.
Kicsi ér vagy patak, talán csermely,
hajózható folyam.
Beágyazódott maradék,
mozdulatlan tóba, mocsárba haladó sekély
menedék…
Létrejött mozgás, mélységi- elem
vízgyűjtő , megeredt lélek neked
hogy, adhassam medremet
„ a szeretett szívekért”
már messzire ért a szenvedés…
Hiába lettem megkésett partlakó,
figyelő nő harmóniában,
harcot vívok a parttalan aggódásban,
formám, a széles környezet.
Gördülékeny, áldott vízesés- hegyen
soha nem leszek…
Hegek tartanak fent.
Álomba torkollik a feledés.
2010-05-08
Fáradt szem hajol a túlsó partra
a kéz is érinti most az eget,
lepedőt simít egy álomra az éjjel
a Duna felett áldoznak a fátyolfellegek.
Apró emlékek felsorakoznak,
katonásan portalanok az évek,
mesélik a múltnak bizonyosságát
a holnapnak adva példaképet.
Kiszolgálják az erőd, öntudatlan követik a neved,
messze mutatnak ujjaikkal: „ezt is elérheted.”
Fáradt szem hajol az égről,
a kéz simítja már a helyed.
Esőáztatta határok száradnak fel
előkészítve madárfüttyöket.
Lassan érlelődik a hajnal
margarétafejek nyílnak a Napnak.
Mosolyukkal az álomtalanságból
a szíveknek virágoznak.
2010-04-25
A sors nem mutatja az utat.
Mindenki saját magának kovácsol vasat.
Isten –Ember.
Egység. Ugyanaz.
Az egyik megért, a másik hazug- hanyag!
Kettéválasztja a bőrt, az eret s a csontról lefarag!
Törvényeket alkotnak, zárt életre ítélnek.
Megállapítják, hogy az akaratod teljesíthetetlen mérleg.
Egyre billeg, inogsz rajta a rossz szélre,
elfordul mellőled Isten igéje!
Az összegyűltek mind a háborút siratják,
amire „sosem volt” jelenésük azt híven megtagadják.
Árat szabnak az igazságnak, elfeledvén a vérük,
arra kérnek„ maradj itt”, s eldobnak segítségül.
A jóllakottak az ellopottat kétpofára’ tömik,
ami már nem kell, továbbadják a senkiknek is.
Vannak akik saját tudatból „aratnak le babérokat”,
bár a többség a bűnösök közt keres áldozatokat...
2010-04-17
Mondd kinek élet a nincstelenség
És kinek célja a javadalom
Honnan ered a becstelenség,
Miért kér az, kinek minden adott?
Mondd, honnan tudhatom
Hol van vége a lemondásnak,
Miért érdeme a szónak, hogy bántson másokat.
Mondd miért múlik el úgy a holnap,
Hogy nem teremtünk szebb álmokat?
Mert nincs miből, mit építhetünk?
Ha a jövőnek holt titka vár,
Egymás mellől elindulunk
Egyszerre látunk két irányt.
Mondd valakinek azt, nem hibázunk
Egy Istenünk véd, nem rajtunk mulat.
Mondd el egyszer az unokáknak:
Szívükből a jóság,
Őseink képében jár utat.
2010-04-01
Fáradt tagjaimból épül az ország,
fürge a szíve a haladásnak.
A zárva tartott terek mind eláznak,
korunkat húzza egy zárt fedél
omló ékességek, bankok felruháznak
elvesznek tőlünk maradékokat.
Becsönget a rongyos kétely napja,
értő kezek köldök táján tapintanak.
A csöndben dajkált bámészkodások
hogyha szorulnak és üvöltenek,
alkotnak egyre- megy hangot
egymáshoz húznak rég kinőtt hatalom –hegyet.
Bimbózó regéket árul a történelem,
a fényből a hamisítvány is heges.
A zúzott kő, mint munkásélet,
vakon forradalmára üt mérleget.
Aztán a lényegek hadakozzanak,
káromkodón nem vezeklő a vad,
az út ép virulást ébreszt,
utat nyit érdemelt büntetés alatt.
2010-03-26
Ember ne hidd, hogy mindent megalkottál,
az Isten kezedbe semmit nem adott.
Magad romboltad le a mámor világod,
szívekbe ültettél szerelem - magokat.
Szelíddé az tett, hogy megalkudtál,
indokolt bűnbe vetve korcsosult javad.
Amit elfogadtál, látszatérzés,
sírkőre formált gyertyaviasz.
Az új erkölcsi rend játszott veled,
szedted nyugtatód, elaltatott.
A késői tavaszt szülte tél
megfogant erődön játszadozott.
Így hited maradt, bár meginogtál,
elfaragott félelmekkel követted a nyarat.
Ember, hidd! Nem felejtheted:
Minden bajod forrásában
önmagad gondolata van.
2010-03-16
Magát szentnek kikiáltja, a múltját lebecsmérli.
A másikat ki segít rajta, sehogyan nem kíméli.
Torkán szakadt évődéstől, borúsan illan a hangja.
Rosszul esik neki az élet, a fél- világot felzaklatja.
A semmivé lett látszat mögül, lelkén haragot érzek,
Szent ajkán nyüzsög szenvedésben, apró csípő féreg.
Néha se lássam így alakját, a megrágott szavaknak,
Engem ne kínozzon bűntudatának haragja!
Fetrengenek a porban, az utcákat járják,
az értetlenek álmaikat semmivé farigcsálják.
Elveszik az érték, ha nem ápolják mindet,
láncra vernek, mint rabot, utat nyitva hitüknek.
Magát szentnek kikiáltja, áldja a mindenséget.
A másikat megtéveszti, mondván: elkísérlek.
Szép- arcúnak látszik, de savanyú a ránca,
átkozódik, aljas, összedőlt a sánca.
A múlt ezer ágán a messziről hívott szelek
megmutatják jelét száz vakságnak, ne feledd.
Kezed ne nyújts nekem, amíg abból kitépsz!
Minden megkeresésed, süket partokra lép!
2010-03-09
Fotó: Kovács Gábor
Azt mondják a választás szabad,
korccsá tett hitünkre szabott az akarat.
Elnéznek felettünk, mintha félig élnénk,
fáradt szemmel zár képzetünk, esélyként.
Azt mondják a választás szabad,
elkésett léptet félt minden mozdulat.
Elmegy mögöttünk, táncra kér, kacag
nem létező örömre vált a magyar indulat.
Túl korán támad fel, későn jár a tudat,
a merészen dobbanó ütem lassan elszakad.
Bért hord a világnak a puszta élet,
süketséget zilálnak a riad nép értelmének.
Felnőtté irányít a múlt, elkallódnak a kezek,
azt mondják„ hiszem s bevallom bűnömet!”
Szolgává tobzódnak hitvány hatalom erek,
szomorú tegnapot sírnak elvesztett érdemek.
Azt mondják, a választás szabad,
születünk és dühvel nyomorítanak.
Gondokkal telítenek meg, nyújtóznak egyet:
„ Kajálja be az ország, amit elibe tettek.”
2010-02-23
