Plasticpolitika’

Az igazságot ne keresd,
az igazság megtalál téged,
bár, ideje korlátozott ígéret.

Hallasd a hangodat,
hallgasd a madarat,
mielőtt kivájja szemed,
hogy látni véld a valóságot.

Nézz szét, merre haladj,
összedőlsz a térded alatt.
Nincs ősi jelkép, iránymutatás,
félredől fejed, sebez mesterkoronád!

Az egység, a nemzet korcsosodott,
szétvált kép lett, ami összetartozott.
Eltérített agyak hatalomra nőttek,
változásra érett terveket ölnek…

…és az óriás árnyéka görbe,
a törpe hát erőtlen egyenesedik,
apró kéz a harcért felér, az élelem
mind egy csőrbe söpretik.

Eldönthetik?

*

A kínai áraz, a magyar hitvallás mind a polcokon,
a „jó felfogást” alul kínált portékának sorolhatom.
Az ész kétkedő, gyónásra nincsen jelentkező,
ez itt a hungarian selejtező…

S jaj a hazugokra!
„Isten báránya, te elveszed a világ bűneit!”
A becsület mérhető árucikk.

Nem szeretem azt a világot,
ahol betonba építik a fákat,
ennyi erővel börtönbe is zárhatnának

börtönbe zárhatnának azok az ágak….

2011-05-26

Lív

Loneliness

A magány útját követeltem,
hogy csak én léphessek rá.
Törvényt szítva éltem,
megszánt a hazugság.

A magány útját láttam,
kettétört az állomás
hol meg - meg álltam.
Sehol sem voltál, égi vágy.

Nem voltál.
Nem érintettél,

mindig csak félrevezettél.
Most menekülök félve,
akaratlanul.
ketrecbe zárt a szívem, most
újra kitárul.

A magány elfojtotta hangom ébredését,
Lelkem összetörten
sírtam, hogy légy enyém,
de nem voltál, nem kértél.

A szavak mind illúziók,
az arcod.
a véred:
mind ismeretlenség.
Eltűnt a régi remény,
szótlanul hív a Sötétség, a Nap felé.

Arcod ma sápadt,
Nem nézel rám.
Nem figyelsz,
hogy rám találj.

Arcod ma is ismeretlen,
becsukott fényt látok én.
Az elképzelt gondolatok fájnak,
mozdul bennem csöppnyi vér.

Arcod ma néma,
érezd, lüktet a hév.
Utolsó szóval vége,
nincs tovább.
A kezdet ugyanaz,
mint a vég.


2011.05.26

( Álmaink Naplója, dalszöveg. Részlet)

A halott királyfi meséje (Egy kimondatlan szó)

Ki a nincsből követelt sokat,

a sokból kapott maradékokat.

Ki a reményvesztett idő hangjaitól kért halhatatlanságot,

az a halhatatlanság születéséből alkotott halandóságot.

Ki a halandóság hamvaiból étkezett, élte vigaszságát,

s nem kérdezett.

Ki a reményt küzdötte,

s a marcangolás hízott sebeire tépett,

a vándorló szívén érintette szeretet lelkében ébredt.

Tán egy perc alatt, tán egyetlen pillanat végett,

az élet belőle lelkét emelte, a fénybe.

Tán egy cseppnyi örökkévalóság a föld alá temetkezett,

lénye ajkain suttogott valakiért, a mélyből, álmai felett.

Ki hatalmat kerített a bizakodásnak, tudta mit tegyen, ha lépte fáradt.

S elhitte az élet az, amiből egy csepp még nem volt elég a mának.

Magasba emelte tekintetét, a hold tükörfénye szemeiben járt táncot,

testében egy új láng dobbantott életet.

Tán a jövő felől, lelke valaki szerelméért félve vezekelt.

Ki a nincsből kapott, az erőt magából merítette,

ki a sok semmiből a remény varázsát hevítette.

Éhesen rügyezett szívén az egyetlen megmaradt,

kimondatlan szó,

a szó: „szeretlek”volt,

ami még várt valakire, mert így volt helyénvaló.

A nincsből kapott szomorúság fázva hullott megégett könnyeire,

magához szólította a lehetetlent, s a szerelem jött helyette.

A megérlelt bizalom napsugarát, útjaira vezette az a cseppnyi csoda,

s a kimondatlan szó nem volt többé haldokló mostoha.

Ki a remény véréből izzott éveken át,

mára teljes szeretetben őrizte történetét, s bölcs mosolyát.

Az a csepp apró kis szó éltette világra hozott gyermekeit,

az a csepp kis szó mondattá nőtte ki gondolatait.

Ki a reményből táplálkozott, mára nem volt éhes a bizonyosságra,

ki a nincsből kért boldogságot, teljességgel kapta meg szíve választottjától.

Tán egy perc, ami változott.

Tán neki csak egy másodperc halandóság jutott.

A boldogság volt számára az, ami pillanatnyi örökkévalóságot adott.

( 2006 )

2011-05-15

Bencókutya -szukanóta

Látod...
betonból van az egész a város,
a betonon sétál egy szomorú kutya,
őrzője kezében hosszú a póráz,
ma lazább a szabadság arculata...


Vakkantok, piszkítok ahova tetszik,
nem megyek arrébb, csak mert te
úgy akarod. Szőrömön csomók és
kifésületlen álmok, portámon elásott
csontot halmozok.


Látod...
ketrecben van a fű a város alatt,
elkerített minden természetes.
Sétálok láb alatt, nem kerülök tócsát,
sárban fürdetem az orrhegyemet.


Tappancsaimmal hivalkodóan lépek,
az irányt csak előre veszem,
a betonban beágyazott fák alá serényen,
és behúzott farokkal megyek...


Benzingőzt rejtenek a lombok,
levegőtlenek a virágok- pázsitok.
Egy testvérem szembejön az utcán,
macskákkal ritkán találkozom...


Látod...
ketrecben van a fű a város alatt,
elkerítették az életterem...
Sétálok láb alatt, bandukolok,
egy másik eb jön szemben velem...


Elfelejt köszönni, hiába szólok.
Ránézek, de vissza se néz.
Mérgesen maga előtt morcog,
így legyen valaki kutyalegény!


Ez itt a divat manapság,
füvet csak a diszkók termesztenek,
körülöttem ketrectől ketrec,
kiugatom ebből a világból a hitemet!


Látod...
Nehéz élet ez, nekem kutyasors jutott,
legalább nem a hajléktalané vagyok.
Van gazdám, van házam,
csak a kedvem elhagyott rég...




A picike kutyabencó balogpicur a tiéd:)


2011-04-07

Golgoták

Tudod, a pillangók mind nem repülnek,
a bátortalanok árva golgoták.
A nyárban megbújó virágillat,
nem enged minden szárnyat tovább.


Nyisd ki magad a változásnak,
add a tested, rajta életek teremjenek,
ne várd a pillangóktól, hogy mind
repüljenek.

Nem csak a szem nézhet végig az életen,

a szívednek kell engednie, hogy szökkenhessenek.

                            

Érintenéd őket.

Tudod, loc de chin amar”.

Adj utat a szenvedésnek,

s magad légy, ki mond imát.

2011-04-03

Kő vagy és homok

Talpad alatt csikorgó kavics,

egy marék homok vagy a lábadozó Földnek.

Kéred az Istent adjon testednek mezőt,

megtört lelkednek vesse be a földet.

Arcod mögött több ezer gondolat,

bő esőt ad egy felhő az almafáknak.

A gyümölcshúsból gazdag lé folyik,

az egyik kívánja, a másik lopja saját torkára.

Magányosan csak ázott virágok nyílnak,

a levélről minden vízcsepp félig száradva pereg.

A levágott szár alatt ragasztott váza billeg,

nem éri el a kéz a megdőlt asztal felett.

Talpad alatt ragadós vigasz,

egy marék boldogsága a tagadásnak,

kéred a Szentet adjon kezednek erőt.

Tartsa meg a forrást, mely völgyedben árad.

Talpad alatt csikorgó kavics, és

kő vagy és homok, szél hozott pora az elmúlásnak,

kéred az Istent adjon testednek mezőt,

ássa fel lelkednek a teremtő ágyad.

2011-03-05

Peace

Félni a bukástól? A szerelem nem atomháború, hanem egy döntés. Olyan döntés, aminek a következményeit hordod: Szeretsz és hagyod, hogy szeressenek. Mert amikor így lesz, senki nem fog lázadni, saját maga ellen.

Lívia

Ötös

Álmodni tudni kell. Na, erre nem az élet tanít, csak a gondolatok " miértje" osztja szét a történéseket. Olyan bonyolult ez. Mint a nő, a férfi, az elme, a szerelem és szexualitás a közös " ötös" együttes találkozása azon a bizonyos hullámhosszon. Kicsit eltekerik a gombot, máris vágyódik az ember visszamenni, a simulós nem zörgős kéjritmusba ami körülveszi őt.

Bonyolult. Az ember azt hiszi, minden jól működik, igen így is van, ha azt is teszi, amit gondol, pedig ez csak a legkisebb esetben van így.

Az emberek, csak álmodják az életet. Az igazi vágyaikat magukkal hordozzák, cipelik, nem merik azt tenni, amit a nem merész valóság nem enged.

Korlátok. Ilyen korlátot lépek át, amikor írok. Mert bizony, az írás vágy is, meg munka is. Álom is és valóság is. Ott ülsz magad valójában, ott ülsz velem szemben és dolgozol. Hagylak, tudom, hogy itt vagy, de csak néha gondoskodó pillantást teszek a tekintetedre, hagyom dolgozz. Dolgozom. Nem szólok hozzád, nem szólsz hozzám. Mégis értjük a szavunk. Vagy így ülünk órákon át, vagy folyamatos beszélgetésbe kezdünk és abba a bizonyos " ötösbe", ami az álom csúcsa.

Ha olyan egyszerűek lennénk, könnyen kimondhatóvá válna az a szó, amit egyszerűen leírhatnék, de nem tudom.

Megpróbálod kimondani?