Ki mossa kezeit

A sors nem mutatja az utat.
Mindenki saját magának kovácsol vasat.
Isten –Ember.
Egység. Ugyanaz.
Az egyik megért, a másik hazug- hanyag!
Kettéválasztja a bőrt, az eret s a csontról lefarag!

Törvényeket alkotnak, zárt életre ítélnek.
Megállapítják, hogy az akaratod teljesíthetetlen mérleg.
Egyre billeg, inogsz rajta a rossz szélre,
elfordul mellőled Isten igéje!

Az összegyűltek mind a háborút siratják,
amire „sosem volt” jelenésük azt híven megtagadják.
Árat szabnak az igazságnak, elfeledvén a vérük,
arra kérnek„ maradj itt”, s eldobnak segítségül.

A jóllakottak az ellopottat kétpofára’ tömik,
ami már nem kell, továbbadják a senkiknek is.
Vannak akik saját tudatból „aratnak le babérokat”,
bár a többség a bűnösök közt keres áldozatokat...


2010-04-17

Hajléktalan

Mondd kinek élet a nincstelenség
És kinek célja a javadalom
Honnan ered a becstelenség,
Miért kér az, kinek minden adott?
Mondd, honnan tudhatom
Hol van vége a lemondásnak,
Miért érdeme a szónak, hogy bántson másokat.
Mondd miért múlik el úgy a holnap,
Hogy nem teremtünk szebb álmokat?
Mert nincs miből, mit építhetünk?
Ha a jövőnek holt titka vár,
Egymás mellől elindulunk
Egyszerre látunk két irányt.
Mondd valakinek azt, nem hibázunk
Egy Istenünk véd, nem rajtunk mulat.
Mondd el egyszer az unokáknak:
Szívükből a jóság,
Őseink képében jár utat.



2010-04-01

Újrakezdés

Fáradt tagjaimból épül az ország,
fürge a szíve a haladásnak.
A zárva tartott terek mind eláznak,
korunkat húzza egy zárt fedél
omló ékességek, bankok felruháznak
elvesznek tőlünk maradékokat.
Becsönget a rongyos kétely napja,
értő kezek köldök táján tapintanak.
A csöndben dajkált bámészkodások
hogyha szorulnak és üvöltenek,
alkotnak egyre- megy hangot
egymáshoz húznak rég kinőtt hatalom –hegyet.
Bimbózó regéket árul a történelem,
a fényből a hamisítvány is heges.
A zúzott kő, mint munkásélet,
vakon forradalmára üt mérleget.
Aztán a lényegek hadakozzanak,
káromkodón nem vezeklő a vad,
az út ép virulást ébreszt,
utat nyit érdemelt büntetés alatt.


2010-03-26

Önmagunk

Ember ne hidd, hogy mindent megalkottál,
az Isten kezedbe semmit nem adott.
Magad romboltad le a mámor világod,
szívekbe ültettél szerelem - magokat.
Szelíddé az tett, hogy megalkudtál,
indokolt bűnbe vetve korcsosult javad.
Amit elfogadtál, látszatérzés,
sírkőre formált gyertyaviasz.
Az új erkölcsi rend játszott veled,
szedted nyugtatód, elaltatott.
A késői tavaszt szülte tél
megfogant erődön játszadozott.
Így hited maradt, bár meginogtál,
elfaragott félelmekkel követted a nyarat.
Ember, hidd! Nem felejtheted:
Minden bajod forrásában
önmagad gondolata van.


2010-03-16

Vers ismerős hölgyeknek

Magát szentnek kikiáltja, a múltját lebecsmérli.
A másikat ki segít rajta, sehogyan nem kíméli.
Torkán szakadt évődéstől, borúsan illan a hangja.
Rosszul esik neki az élet, a fél- világot felzaklatja.

A semmivé lett látszat mögül, lelkén haragot érzek,
Szent ajkán nyüzsög szenvedésben, apró csípő féreg.
Néha se lássam így alakját, a megrágott szavaknak,
Engem ne kínozzon bűntudatának haragja!

Fetrengenek a porban, az utcákat járják,
az értetlenek álmaikat semmivé farigcsálják.
Elveszik az érték, ha nem ápolják mindet,
láncra vernek, mint rabot, utat nyitva hitüknek.

Magát szentnek kikiáltja, áldja a mindenséget.
A másikat megtéveszti, mondván: elkísérlek.
Szép- arcúnak látszik, de savanyú a ránca,
átkozódik, aljas, összedőlt a sánca.

A múlt ezer ágán a messziről hívott szelek
megmutatják jelét száz vakságnak, ne feledd.
Kezed ne nyújts nekem, amíg abból kitépsz!
Minden megkeresésed, süket partokra lép!



2010-03-09

Azt mondják…

 





 Fotó: Kovács Gábor





Azt mondják a választás szabad,
korccsá tett hitünkre szabott az akarat.
Elnéznek felettünk, mintha félig élnénk,
fáradt szemmel zár képzetünk, esélyként.

Azt mondják a választás szabad,
elkésett léptet félt minden mozdulat.
Elmegy mögöttünk, táncra kér, kacag
nem létező örömre vált a magyar indulat.

Túl korán támad fel, későn jár a tudat,
a merészen dobbanó ütem lassan elszakad.
Bért hord a világnak a puszta élet,
süketséget zilálnak a riad nép értelmének.

Felnőtté irányít a múlt, elkallódnak a kezek,
azt mondják„ hiszem s bevallom bűnömet!”
Szolgává tobzódnak hitvány hatalom erek,
szomorú tegnapot sírnak elvesztett érdemek.

Azt mondják, a választás szabad,
születünk és dühvel nyomorítanak.
Gondokkal telítenek meg, nyújtóznak egyet:
„ Kajálja be az ország, amit elibe tettek.”

2010-02-23

Magzat növekedőben

 








Most virít a szépség,
kis nesz mi szobámba jő.
Az arcodon könnycsepp kísér,
ki küldte, tán felmenő.
Hátad mögé bújik,
apró kezek fonnak át.
Zizegve zajt bont a szél,
párát hint a szigetvilág.
Testéhez fűz, hallom
csendjéhez magamat.
Egy apró lélek ő,
két szívből megfogant.
Most virít kedvesem,
törékeny keblemre mozdulom,
a fölkelő holnap szavára,
míg születsz, nem halok.
Mert lágyuló csontomból
neked hitem áldozom.
Tested öltöttük,
két hangból kaptál erőt.
Egy vérünk csörgedez,
őrizlek mindenek előtt.
Most virít a szépség,
nyolchetes ifjúság.
Méhem terhén élő,
szeretett másvilág.
Virít a szépség, most
kezemmel kitapogatom,
még szeptemberig vágyni,
bennem akaratod.

2010-02-19

Életvirágok

 










 Fotó: janaanagy





Oly törékeny az ember
rózsaszín arcát mutató
tulipán virág.
Ünnepelt királynője nyárnak
bíborba nyíló rózsafák.
Ragaszkodó a szerelemhez,
mint gyengéd orchidea élet.
Aranybarna napraforgó lány,
ártatlan gerbera gyermekévek.
Szépség és árnyalat,
hitet félő lila,
íriszbe látó bizalmas szimbolika.

Oly törékeny az ember
árva kockásliliom.
Csokorba fűzött,
margaréta árnyékos udvaron.
Odvas keltike,egyhajú virág.
Kétforintosról elköszönt szirom.
Magyar kikerics.
Téltemető sárga pompázaton.
Született kikeleti hóvirág
bókoló legény száron
víz, föld, levegő,
évelő kerti dugványon.

Oly törékeny az ember,
nárcisz, üde harangvirág.
Honos, kardlevelű. Magnóliák.
Hűséges szegfű, anyának
elsőszülött vére.
Isten adta életek tüszőtermése.


2010-01-22



Szüleimnek, testvéremnek és csataloo-nak

Lív

Hétszer

Fotó: janaanagy





Hétszer

Összerogy majd a lélek
ha szeretetlenség lesz gonosszá
búcsút vesz kacagásától az élet.
Az Isten is mondta egyszer - kétszer
a tréfától komolyat ne reméljek.

Már alig állnak a sírkeresztek
a kertek alatt marasztal ravatalom.
Derékba törte a szél a fákat,
egészségbe hajszolt önmagamon

Kit szeretni nélküled úgysem tudok.
Veled vagyok méltó a világra.
Az öröknek egy hitemért cserébe
két nyugalmat ajándékba szánva.

Ránk múltak a feledkezések
elkobzott hiányt pótolt a szerelem.
Összezárt szemmel mondunk most mesét,
hétszer felejtve titkon, idegen

Összerogy még hét, tetten ért gondolat:
Hétszer fogtam boldogan kezed,
hétszer titokban csókoltalak.


2010. január. 16.