Egymásban

Ébredek.
Fulladó magányba zárt az éj.
Szabadulnék.
Húzz magadhoz, arcomon érints szemeddel.
Szorítsd tekinteted
testemre pihenésül.
Segíts, hogy
kétségeim csorgásában ne süllyedjek
álmok közé.
Konokság ne legyen látogató
a hajlékban, ahol élünk.
Tudod, a fa lombja leépül.
Nem évül el remény.
Zörög –örök ritkulásban
áporodott csontja vág.
Hűvössége tapad rá. A változásra
emelj! Kezemben ökölnyi fájdalom nyűg,
roskadt szomorúság tapogatózik a falon
s méri ránk a csend elhullását. Véget ér.
Bőrünk alatt tapadt hajszálér.
Érzed? A felénk gyúlt fény rétegződik
egymásra feszülő testünk fölött
összeadva dobog két szív boltozat.
Ébredek, mert úgy hozta sorsom.
Szeretnék kérni, mint gyümölcs
tavaszi érésben megfoganni új életet.
Te vagy, kit bordám nem szúr át,
szelíden őrző asszony vagyok öleden.
Te, szerelem! Érted súrlódok,
mind fél mozdulat,
mind két mozdulat egy ágon.
Mind két madár egy határon
együtt csiripelt, összerándult erőt
nem kímélve alkotunk rímeket,
szép gyermeket.
Harmadik lélegzetvételhez,
kettőből lett egy csodát.
Homlokán
pecsételt csókjaink nyomát.

2009-10-13