Megnyílok

Megnyílok, feszülve.
Telhetetlen nem vagyok,
csak önmagam árnya fél.
Leomló hangom patakja
fél szívvel él.
Titkaidba szótlan remél,
töretlen lelked
védasszonyaként.
Megnyílok, mozdulatlan.
Hanyatló idők vonulnak rég,
gyónom szívedhez, lángom melegét.
Megnyílok, előtted
két fájdalom omol most feléd.
Kívánt e szerep,
büszke ki követ
forrásom könnypatakjaként.

Lív

Ita diis placuit

Az vagyok… egy szellem önmagamban.
Mindenem eladtam… vivere militare est.
A tetteimmel határozom meg létem.

Hallottam, ahogy álmomban ébredtem fel,
Megfestett arcom mögött a hold tétovasága nevetett.
Suttogtam:
Te voltál?
Te szültél?
Elmerengve fáztam, s láttam az óceánt
Kettészeltem hajómmal a fuldokló mélység sós dalát,
Mely Rólad szólt: Anyám.

Két kezemmel töröltem le arcomról a színeket
Benned, ami él: az már a Végtelen…
Messzeség…
Küzdök… harcom önmagamért és: Érted szól.
Állok most előtted. Állok a világ tetején… vivere militare est.
Ki vagy? Én voltam.

Te voltál.
Lettem érted.
Te leszel.
Amíg élet van.
Nincs Soha vég.

Hófehérkék

 Fotó: janaanagy






 Hófehérkék

Tipródó álmaimban,
a gonosz szíve feltámaszt életet.
Rothadó almák a fán,
újra fényesen kísértenek.
Kiknek húsuk oly édes,
akár a szenvedély,
íze mégis fonnyadt,
számba ér.
Nem lesztek már olyanok,
amilyenek voltatok.
Nem lehettek tovább zsarnokok,
nem ízlelem mérgező lényetek.
Hozzám ne érjetek!
Álmok! Szerteszét vándoroljatok!
Almák! Örvendjetek!
Zöld színetek pirosra fessétek!
Így legyen fondorlatos,
gondoskodó ízetek.
Üvegkoporsóba fedjétek vétketek.

Merengő

Merengő hanyagság szakadt vére,
Üvöltsük apadt bűvöletét.
Álmok keserű menedékre
szomjazva, omlott szakadék.
Elindulsz kopott léted tövébe
ó, hang, sivár imája, tél.

Amikor övezve vesz karjába
a vég seregébe, fagy és sérthetetlen meder,
üvöltsünk, haszontalan szigor bírája,
ostromot szétolvasztó sebet.
Akinek lelke szabad, már tátva szája,
jég, valód mint olvad el.

Akaratos fényeikbe göngyöltük,
a régi emlékfelleget,
a baljós jeleket már nem látni mögöttük,
mámoros a szél, fél, incseleg.
Idomuló - ködébe füstje földúlt,
nem érteni a jelet, s Ő fesztelen.

Könnyezzünk hát: Gyúrjunk esőbe merészen
imbolygó, ócska terveket.
Szemerkélő erőd: Emeld fel kevélyen,
mint egy kézzel, imádat homlokodra veted.
Elfeledhetetlen jár majd a csönd zenéjében,
az odadobott lomha énekeken.

Születve lettem

Elfáradtan szívem öledbe hajtom,
s lelkemmel égetem meg a fényt.
Az ablakon szűrődő zaj,
megérinti testem hevét.

S hol zokogva nézek fel rád,
hol nevetve tündöklöm arcodon,
megpihent álmodat hívom elő, s megjutalmazom.

Elfáradtan nézlek,
s erőmmel védem karjaid,
mi átfonja valóm,
s benne megkapaszkodik.

Születve lettem s most szívem haldokolni vágy,
élve üres hittel gondoz a magány.
Magamba zárt erők,
fuldokló léptek taposnak szerteszét,
oly keserű lét bennem aludni tér.

Hol fájdalmam megtépve azonosul a véremmel,
ott várom a végtelent.
S ha eljön egy nap,
csókjáról felismerem.

Sós könnyein lélegzem,
s lelkébe hatolok,
vak alázattal gondolkodom.

Érzem, hangjában meglelem a végzetem,
jöjj olcsó magány,
s rabold el tőlem ki oly sokat ér nekem!

Szövevény

Fotó: janaanagy



Száműztem javaim.
Elkobzott hitem dühödött
romlott fészkek
születésén.
S hozott új igét
szövevény,
s éledt új jövevény
romlást okozó irgalmatlanság
egysége rám száradt.
Most te tépj egy szálat:
vérem fonalából.
Érezzem mint kínál,
hordozzam ellenségem szavát,
szabad lesz
állhatatos a lázadás.
Sírbeszéd? éjjel – nappal
elfojtott könnyek haván
szűk markú az ébredés.

Fogságban

Látom, testemen szürke rácsok fogannak.
S vérem vonalát pókok szövik át.
A félelem dühe elhagyott engem,
s hangom vaksága földre rogyva esdekel.
Hajómmal vonaglok, bűnös végletekig elmémben.
Elsüllyedt drágakövek, uszítanak fesztelen.
Kérnek, keressem meg rabságom hajlatát.

Elsüllyedt álmok felett, erőtlen szárnyaimon magasra szökkenek.
A szélcsend ormán, a napkorong megremeg.
Árnyékos dombok mellein, megbotlott kopott csónakom,
a szürke rácsok élére hányja, a méhemben úszó friss magzatom.
Pókok szívják nedvemet a megfosztott birodalmamban.

Hangom vak, egyenetlen. Gondosan gondolkodó.
Hangom silány, bölcsen követelődző, áruló.
Félelmemnek határa, fölényesen nevet.
Meghódítva álmom neszét, a vágyam kínoz,
Eszeveszett.

Elindulnék, de fegyelmezetlen vagyok.
Maradnék, de küzdeni akarok.

A tengerek szirénjei olvasnak bennem,
délibábok karmolnak szét, óvó védelemmel.
Most hitem hal hősi halált.

Magához csalogatnak a rosszak.
A tengerek szirénjei torkomba bújnak.
Lenyelném mind.
Súlyosan lebegő bájukat kilehelném a végbe,
Erősebbek, látnak. Tehetnék ellene.

Bolond délibábok innom nem adnak.
Bolondulnék, de pusztítanak.
Ismeretlen csúcsokon, s egy hágón járok.
Amíg testem bírom, tovább megyek.
Figyelem szuszogva lépteim,
Egy vadállat feni rám, vérengző nyelveit.

Egy másodpercre most megállok,
s halkan összeesek.
Látom, testemre zuhanok,
látom, a megsárgult emlékeim.
Azt is látom: nem fáradhatok el,
amíg vagyok, addig élnem kell.
S ha a számban a por íze vájkál is,
eszem azt, magamról megfeledkezem.
Omladozva, a cellám mélyén megtelepedem.

Vendégem az indulat.
Hajlékomba az öregség foltja látogat.
Derengően átlépném a naplementét.
Mégis marasztalom.
Aludni hálóval körbefontan, nem tudok.
Megkínálom a legjobb borommal.
Megkínálom. Haljon velem az élet.
Bennem a kiút, kívül végem.

De a rablánc és az olcsó bilincs,
a nyakam köré csavarodva lázong,
akkor is hív az álom csodálata.
S lassan, az éj homályába burkolózom,
ágyam kívánságára térek,
Remélek.
Kissé viccesen támad rám gondolatom:
Hiába a rablánc, a bilincs,
ha bezárva vagyok.

Más világ

 Fotó: janaanagy




Néma ruhámban
ülök
a föld felett.
Egy hídon át
a vágy
ízleli testemet.
Az ívelt ajkakon
gerincem feszít.
Súlytalan vagyok,
mint űrben a kín

Lív