Merengő hanyagság szakadt vére,
Üvöltsük apadt bűvöletét.
Álmok keserű menedékre
szomjazva, omlott szakadék.
Elindulsz kopott léted tövébe
ó, hang, sivár imája, tél.
Amikor övezve vesz karjába
a vég seregébe, fagy és sérthetetlen meder,
üvöltsünk, haszontalan szigor bírája,
ostromot szétolvasztó sebet.
Akinek lelke szabad, már tátva szája,
jég, valód mint olvad el.
Akaratos fényeikbe göngyöltük,
a régi emlékfelleget,
a baljós jeleket már nem látni mögöttük,
mámoros a szél, fél, incseleg.
Idomuló - ködébe füstje földúlt,
nem érteni a jelet, s Ő fesztelen.
Könnyezzünk hát: Gyúrjunk esőbe merészen
imbolygó, ócska terveket.
Szemerkélő erőd: Emeld fel kevélyen,
mint egy kézzel, imádat homlokodra veted.
Elfeledhetetlen jár majd a csönd zenéjében,
az odadobott lomha énekeken.
