2008©All rights reserved.Minden jog fenntartva. ( Versek és saját képek.)
2008. november 23., vasárnap
Fogságban
Látom, testemen szürke rácsok fogannak.
S vérem vonalát pókok szövik át.
A félelem dühe elhagyott engem,
s hangom vaksága földre rogyva esdekel.
Hajómmal vonaglok, bűnös végletekig elmémben.
Elsüllyedt drágakövek, uszítanak fesztelen.
Kérnek, keressem meg rabságom hajlatát.
Elsüllyedt álmok felett, erőtlen szárnyaimon magasra szökkenek.
A szélcsend ormán, a napkorong megremeg.
Árnyékos dombok mellein, megbotlott kopott csónakom,
a szürke rácsok élére hányja, a méhemben úszó friss magzatom.
Pókok szívják nedvemet a megfosztott birodalmamban.
Hangom vak, egyenetlen. Gondosan gondolkodó.
Hangom silány, bölcsen követelődző, áruló.
Félelmemnek határa, fölényesen nevet.
Meghódítva álmom neszét, a vágyam kínoz,
Eszeveszett.
Elindulnék, de fegyelmezetlen vagyok.
Maradnék, de küzdeni akarok.
A tengerek szirénjei olvasnak bennem,
délibábok karmolnak szét, óvó védelemmel.
Most hitem hal hősi halált.
Magához csalogatnak a rosszak.
A tengerek szirénjei torkomba bújnak.
Lenyelném mind.
Súlyosan lebegő bájukat kilehelném a végbe,
Erősebbek, látnak. Tehetnék ellene.
Bolond délibábok innom nem adnak.
Bolondulnék, de pusztítanak.
Ismeretlen csúcsokon, s egy hágón járok.
Amíg testem bírom, tovább megyek.
Figyelem szuszogva lépteim,
Egy vadállat feni rám, vérengző nyelveit.
Egy másodpercre most megállok,
s halkan összeesek.
Látom, testemre zuhanok,
látom, a megsárgult emlékeim.
Azt is látom: nem fáradhatok el,
amíg vagyok, addig élnem kell.
S ha a számban a por íze vájkál is,
eszem azt, magamról megfeledkezem.
Omladozva, a cellám mélyén megtelepedem.
Vendégem az indulat.
Hajlékomba az öregség foltja látogat.
Derengően átlépném a naplementét.
Mégis marasztalom.
Aludni hálóval körbefontan, nem tudok.
Megkínálom a legjobb borommal.
Megkínálom. Haljon velem az élet.
Bennem a kiút, kívül végem.
De a rablánc és az olcsó bilincs,
a nyakam köré csavarodva lázong,
akkor is hív az álom csodálata.
S lassan, az éj homályába burkolózom,
ágyam kívánságára térek,
Remélek.
Kissé viccesen támad rám gondolatom:
Hiába a rablánc, a bilincs,
ha bezárva vagyok.