Liv's Eyes

Ne ölj!

A nem bevallott küzdelmed, ne dicsérd.

Lehet- e győztes bárki, aki küzdeni fél?

Pusztítasz el vadat, embert, kérdéseket,

lelkiismeretlen szíved öl, nem ölel.

Senkinek nincsen háromszor ugyanaz,

egyszer rontasz, másodszor alul maradsz.

A válasz mindig az lesz: ne kísérts!

Amit nem magyaráznál többet: a véredbe ég!

Szerelmed a bűn, két kézzel szorított veszély.

Hiszed megkapod az áldott szenvedélyt.

De nem áldást, csak halálod hirdeted,

szüntelen bénítod utolsó ítéletedet!

Csak háromszor bíznád magad a jóra,

miattad letört láncok csörögnek.

A jog negyedszer nálad is aljasabb erő,

saját magadra írod a kereszted!

2010-12-26

 

Karácsonyi dal

Karácsonyi dal

A karácsony nem fény, nem csillogás.

A karácsony nem díszes étek, nem állomás.

Gyújts egy gyertyát a szeretetért!

Imádkozzál valakiért!

Van, aki már nem lehet itt velünk.

Van, aki angyalként az égi mindenünk.

Szeress és adjál szeretetet még!

Nem vásárolhatsz karácsonyt

drága pénzekért!

Az összes kincsed, a szívedben él.

Áldd meg a jót és a születést!

Eljött a karácsony, mind együtt nevetünk,

és imát mondunk azokért, akik már nem

lehetnek velünk.

A karácsony nem fény, nem csillogás.

A karácsony nem díszes étek, nem állomás.

Gyújts egy gyertyát a szeretetért!

Imádkozzál valakiért!

A karácsony nem fény, nem csillogás.

Nem pénzért megvásárolt összhatás.

Nem változás, nem álom, nem képzelet.

Eljött a perc ahhoz, hogy szeress!

Nem pénz, nem átok, nem szenvedés

eljött a perc ahhoz, hogy még remélj!

2010-12-24

Fapénz ( Munkanélküli vers)

Bárcsak fából lenne a pénz,

kilónként a tűzre dobnám

égethetném…

Lenne a füstje a harag,

lenne a láng a szó,

azt mondaná: hadd füstölögjek,

úgyis arra vagyok a jó!

Bárcsak a tölgy előrehajolna,

s mutatná a bölcs derék nem

törik,

csak akkor dől, ha vágják!

Bárcsak fából lenne a pénz,

fúrnám és faragnám…

Kiállítanám a Szépművészetiben…

Pénzért árulnám ám a jegyet!

Fapénzért, amiből a bölcs vágni

engedett!

Mert ha fapénzért fát nevelek

a munkámért a fára költsenek…

az emberek…!

2010. december 22.

Lív

Lélekanyag

Saját magad viszed koporsódba,

vagyonod már nem fér össze veled.

Az apró forintnak, rózsafüzérnek,

adj magad mellett helyet!

Mozdulatlan békéd

a súlyként faragott tölgynek adod.

Otthonod selyemből készült,

Isten keze neked ágyazott.

Az özvegy is indul,

holnap a kertjében nyugalmat kér.

Tűzre rakja az emlékadagjának egy részét:

bizonyítványt, fényképet, képes üdvözlőlapot.

Eltüzel minden írott

formában tárolt kézmozdulatot.

Jönne az utókor cserélni házat,

virágot, abrakot.

Kék lángok közt a forróság,

fogatlan úr lesz a salak.

A pernye száll,

a lélek füstje anyagon nem tapad!

Tapadhatatlan sárból

a test sem gyúrható össze.

A feltámadás élte ott van,

a hívő emlékezetekben.

2010-11-20

Lélekmételyek

Szédült , megbabonázott

ármánykodók serege lépdel.

Megbotlik maga alatt a szó,

amit a gonoszság a fejébe képzelt.

Ne hordjatok rám sarat!

A földhátnak a gerince görbe,

léket váj a porszem az irigység szemébe.

Mételyek, molyok, cérnagiliszták,

egyenességetek –e szőni háborút, vitát?

Csússzatok el innen jó messzire,

növeszthető a lélek,

de nehéz mennie!

2010-11-04

Vers, a hitemben támadóknak.

Lív

Kék (Egy álomra)

Valami kékről álmodtam az éjjel

kék volt a ház.

Kék volt az asztal,

kék voltál, mint az ég

kék voltam, mint a szem

szád kékjétől elmarasztalt élelem.

Ételt kínáltam a búzaföldnek,

kék magokkal tömtem temérdek hegyet.

Kék ruhát aggattam csontos vállakra,

felhőként hordtalak a súlytalan fellegen.

Kék abroszon terítettem étket,

kék tövissel böktem hüvelykujjadat.

Kék dallamra húzta a fröccsenő vércsepp,

a véznára satírozott zöldszín húrokat.

2010. 09.27.

Kék (Egy álomra)

Kék (Egy álomra)

Valami kékről álmodtam az éjjel

kék volt a ház.

Kék volt az asztal,

kék voltál, mint az ég

kék voltam, mint a szem

szád kékjétől elmarasztalt élelem.

Ételt kínáltam a búzaföldnek,

kék magokkal tömtem temérdek hegyet.

Kék ruhát aggattam csontos vállakra,

felhőként hordtalak a súlytalan fellegen.

Kék abroszon terítettem étket,

kék tövissel böktem hüvelykujjadon.

Kék dallamot húzott a fröccsenő vércsepp,

a véznára satírozott zöldszín húrokon.

2010. 09.27.

Szépséged a vers

A versed szépsége ihlet a könnyre,
még ha botlott szavakból rakod is össze.
Az arcodra írom, hogy: „szeretlek”.


Tollat nem veszek a kezembe,
csak nézlek, ahogy néz le rád a Nap.
A vers betűi közt tartalak
lapozgatlak a sorokban.
Bőrödre lélegzem a karcolást.
A tintából két szív kiállt
szerelemért…


Figyellek.
Árnyékot figyel a fény.




2010-10-13

Fél szerelem feszít

Fotó: Kovács Gábor





Fél szerelem feszít 

Feszítve kegyelem les
szívek mozdulatlan tévútjain
nincs messze idő szerelemhez,
ősi ember alakot ölt s ölelve feszít
alvó könnyeket felold
múltak ferde vonalaiba rejti
feledések ígéretét.
Lehunyt szem lát éleket,
a kitárt vakságából elveszít.
Feszít.

Fél szerelem bátrabb, mint halál.
Ki ráhajlik, majd letörve áll.

Lív -A szépség a vers

A világról

Sajnos, az emberi butaság mindenhol jelen van. Követi az embert, aki meg elmenekül előle azt megtalálja. Sikeresen kibújni alóla szinte lehetetlen és mégsem lehetetlen. Ha nincsen béke a fejekben, akkor nincsen béke az életben és amikor a szívben nincsen szeretet, akkor a békét újra kell teremteni annak, akiben még az a jóság lakozik, amivel az ember újrateremthető.
Minden kérdés meghatározhatatlan. Nincsenek válaszok. A válaszokat előregyártják, a megkérdőjelezhető a " ha" pedig, a bizonytalan. Hiába tudja az ember, mi a helyes megoldás, ha csak ő az egyetlen egy aki úgy érzi a bizonytalant, ahogy senki más.

Az ördög játszik

Özönvíz, amiért rosszak vagyunk.
Árvíz, amiért nem figyelünk.
Vörösiszap, mert vérünkkel egyezkedünk.

Beleavatkozott a pénz a természetbe,
isszuk a „ nem káros menteset”.
Esszük a gyomorforgató
műanyag porleveseket.

Összekeni az életeket a remény.
Ki mossa le a házfalakról a feledkezést?
A fényről a pokolra jut csak a hír...

A vörösiszap mérge
mindent halálba borít.


2010-10-08

Másolhatatlan

 

A fényképről átörökítette mosolyát,
egy gyermekkorából könnyezettet,
a hajában masnisat, egy copfosat
ami a tizenhat éves lányfejen
a töredékeny hajszálakból úgy fonódott össze,
mint folyó ereződés a bőr alatt.

A nem akarást már az elvitte idő,
ő meggyűrten élte a szenvedést,
volt, amikor mozgásban volt a nevetés
az arcában érezte a ránctalan mozdulatokat.

Beleírtam magam haldokló nagyanyám szemébe,
aztán nyomát kutattam a feledésnek.
Kérdezte is tőlem, tudatosan nézett:
Te leány, sodortál már virágszirmokat?

A víz és az illat illant,
tudtam neki mi maradt.
Befűtött levegő pár négyzetméteren,
kórházi ágyakról igézett alulmaradás.

Olyan volt látni őt
az esendőt, mint
akivel senki nem foglalkozott,
végigvitte az élet a soron.
Hol gyorsítottan, hol úgy,
mint aki megelégedett.

Üres nem maradt a ház.
Tétova nem maradt a két éhes macskaszem.

Morzsák hullottak alá az egereknek.
Sokáig.


2010-10-04

Lív

Dalszöveg: Hole

Dalszöveg: Hole



Üres körülöttem a tér,
magammal vagyok.
Zsebre teszem a világomat.
Még az álmaimban is menekülten élek.
Amikor az árnyékom megpróbál összeomolni,
akkor minden gondolatommal
a hegytetők csúcsaira felérek.
Ott átölellek Téged.

Érezni kívánom bensődből azt a szenvedélyt,
azt a Napot, amivel
újrateremtesz engem a fényre,
s félelem nélkül új árnyékot adsz testemnek
remény.

Üres körülöttem a tér.
Az Isten kezembe csak völgyet adott.
S amikor hatalmas hegyre vágyom,
halomra leépül minden álmom,
mert a lábam dombtetőig jutott.

Üres körülöttem a tér,
magammal hadakozom.
Zsebre tettem a világomat.
Még az álmaimban is arra kérlek,
teremts újra.

A magányomnak retúrjegyet váltok.
A lelkiismeretem a hazugságba dobom.
Amikor a hegytetőre érek,
gondolatban is félek.
Szemeidben látom, nem vagyok ott.

Hamisságot adsz szívemnek.
Tépett szárnyakkal osonsz el tőlem,
buzgó remény.

(2007)

2010-08-20

Tűnődöm

 












Mi az, ami értelmét adja a létezésnek,
ha nem a hangod, s nem a jó szavad?
Tudod, álmomban már megformáltalak.
Az alaprajzon az élet, mint tünékeny áll.
Egy kört ír, az együtt küzdés velünk.
A szem zokog, a könnyek vízforrássá tesznek.
Egyszer a ránk osztott föld alatt leszünk.
Súrlódik az ember és test.
Bennünk a szikla, s így lesz a kavics.
Az apró törmelékből egyszerű porrá őröl az idő.
Akár elvarázsolt ösvényen,
vagy látóhatáron kívül megyünk.
Előttünk a szeretet legyen az út,
mielőtt végleg hazaérkezünk.


2010-08-19

Lív

Időcsata

 









Az éjszaka hűvös eső volt a látogatónk, a
belőle jött zivatar dühöngése felkerekedett
járt-kelt a fülünkben, ahogy dörgött az ég,
a villámok a földre sütötték el mérgüket.

A reggelre nem eredtek már a virágok,
tornáztak, lefelé néztek a napraforgófejek.
A felhők sopánkodva készülődtek,
hogy újra összesírják a kivirult eget.

A Napra lestem, már nem vakított,
az arcát a nagy fekete borította el.
Erősen harcolt a nála még nagyobb,
igazi ellenállás volt érdekelt.

Nem tudni máig sem, ki került alul,
ki volt, aki maradt győztesen.
Nem figyeltem, szemem becsuktam.
Hagytam, egymással hadd vetekedjenek!


2010-08-16

Őszemberek

 













A nyár a sorsát úgy vezérli,
ahogyan az ősz, a lehullott örömkönnyeket.
Vigyázom – őrzöm kicsiny világod,
mint a tél a hótakarta’ házfedeleket.
Egy templom áll a falu határában,
szemedre közelít,
tekintetedre emelkedett.
Fogvacogva játszik a szél,
kissé már gyöngén, mégis engedelmesen.

Nem láthatod az üldözötteket,
nem hallhatod szavukat, a kesergőknek.
Az itt maradt, merész napfényekből
a soha nem volt árny –tónus földereng.

Az elköltözött hónapokról
néhány elkóborolt fecske
igét csivitel,
kissé már gyöngén, mégis engedelmesen.

A nyár a sorsod úgy vezérli,
ahogyan az ősz,
a talpad alatt zörrenő faleveleket.

2010-08-14

Homokvár Horányban

Különlegesen ritka

 







 Fotó: janaanagy




Téged kereslek magamban,
mint a legszebb kincseket.
A szépet, a csillogót,
csak a legszebb legyen.

A smaragdot hordod ékesen,
s bordáid alatt kívánt törekvésedet
zafírból várom a búzakék magasban!

Téged kereslek karcos szavakban,
mint várt termésaranyat a
víztiszta üledék között.
Járok kiásott, nyers rubingömbökön.

Egymáshoz illesztem a két topázt.


2010-08-03

Lélektisztaság

Hallgatlak, meséld el!

Szólaljon szádról az a történet,
amit nem vájt még ki belőled az élet.
Szavald el
a versbe öntött rímekkel teli rímtelent,
azt az ihletet,
ami sohasem gondolkodott
hívatlan szerelem.
Kérdezed?
Születésed, nincsen hiába.
Békétlen időt harcolsz
magadnak vagy
akaratod, hogy késő ne legyen?
Fedd fel a részeket,
az egészben írott
jónak lenni: könnyű félelem.
Áld a Te Istened!
Ha a szavaid, már mind enyémek
eltűnik szívedből egy kihajtogatott
történelem.

Mondj igaz mesét!
Én bűntelen emlékezem.

2010-07-30

Lív

Létszínezet

 













Nem festem ki a szemem,
nincs szükség
csalfaként ébreszteni az összetartozást.
Lásd,
nem húzom körbe a szám
hamis ecsettel ákombákomot festenék
a szerelemre.
A megírt regény tartalmát ismerem
szívemből rajzolom lélegzetvételed
az a hely, ahonnan
a mozgókép elevenedett
sosemvolt’ fekete – fehér.
A mogyoróbokor inti levelét,
kínálja a tejes érést, kissé
éretlen- megért koroknak
még őszre is tartogat a kóstolás emlékéből
falatnyi ropogást.
A szomorúságban nincsen boldogulás
a hűvösebb szeleknek
feloldozás a forróság alóli
fél-csend.
Nem kenek nyakamra az illóolajok nedvéből sem,
a Napról árnyék-fényt ámulok.
Menyegzőjére gyűjt időt a Duna és homok
alapozza az eljövendő évek örömét
az apró lábnyomoknak.
A lépés változó,
az élet ugyanaz.


2010-07-12

Hét esztendő

Enni adsz az éhezőknek,
amikor neked is csak a semmid van.
Csomagolnál még dupla adagot a jó híredből.
A rágós húst,
a savanyú kenyeret falatként ne jegyezd.
Ahol sok van, keveslik.
Ahol nincsen, nem kérnek.
Rád sem néznek.
Milliárdokból rakják a tetőt.
Töltetlen lesz a teszt, üres a kocka.
Nagy feladatot dönt nyomorba:
A kitörölhető, a „valamit nem veszek észre”.
Több darab ikszet törnek felébe,
pártatlan marad a harag,
csalódottságot képez a kereső.
Felsőfokon.
Éhkoppot idéz a korgó gyomor.

2010.07.07.

Lív

Háromnapi’ út

 












Nem díszes párnák közt fekszel,
csupán kórházi fehérítetteken.
Elfelejtett emlék a születésről
újra felsír két alig látó szemet:

anyát keresőt, ölbe vágyót,
szebb virágokat építő kezet
útra kérnek, még visszanézel:
- A világ, mely adta helyem!

Tán ugyanolyan máshol.
A nevetés, ami tűnik el
nem lesz mosolyom nektek:
- Még maradnotok kell!

Nem lehet álmos ez a vidék,
takarót húzok testemre, mint a zöld
lelkemre kéket aggatok,
levegőt – vizet meghagyok, hogy:

- Gondolhassatok rám!


2010-07-07

Lív

Clairvoyante

 












A szavaink egymáshoz közel érnek,
lélekrezgést hagynak megtalált hangsoron.
A régi házon kopott kilincs
nem öleli már a kéz
mely ölbe fogta a ráncos ujjnyomot.

 
A fáradtságod az arcomba törlöm
és a rongyba göngyölt éveket,
messze vagy még
lecsukva szemem homályában
nyújtózni vágyott világod ránk szakít terheket.

Fonnyadt levegőt szorít ökölbe az üresség
a szobán átfutsz rideg
nem vagy most sem itt
elkésett érkezés kötöz megkésett képzeleten.

A gondolataink lassan összeférnek
nyílt utat hagynak az időnek és engeded
őrizzem jelenléted, mint eső után gyökéren
szétáradt lélegzetvételek…

amennyit a szív tud adni
annyira mért a túlpart, a végtelen



2010-06-27

Folytonérők’

 














Folytonérők’


Amikor a fa félbeszakad és
öregségbe tévednek a kérgek
úgy az ember is megszakad,
földre esünk az elhajló térddel.
Egy őszbe még kapaszkodunk,
hitet őrizve könnyes leveleinkért,
folytonérővé’ szeretném kérni
azt a bibét amit Isten poroz még.

Amikor az a fa félbeszakad, így
vénülnek a kérgek,
fakad a sebből ezerzöld’ rügy
fiatalság a születésre.

Mert mindenki olyanná lesz,
amivé ez a Föld beérte,
imádkozók vagy némaságok,
de véteknek gyümölcse.


2010-06-04

Lív

Búzakalász - szerelem

 





Fotó: janaanagy






Kezem kezedre tévedt vándor
elhagyott szülőföldben nevelkedett
búzakalász szemek látnak
új erőt, új időt
szépséget a változásban.
Szemeidben révedt ráncok
dacolnak bennünk,
gyönyörűségünk a kor,
a mában éledt gyászt temetjük.
Temetjük, mert menni vágyott
karjaidban szőtt szeretet font imánkon
ébredő álmot
hozamot hajt az örökkévalóság mezején.

2010-06-03

Lív

A távolból

Nem vesztesz magadból kérdéseket,
lelkedben lélegzik a te Istened.
Hív magához, marasztal,
nyirkos- elmosódott lesz a part.
Elmosódott part lesz a szemed,
az idő múlásán arcodon
megmeredt…
Nem vesztesz magadból értékeket,
porból építetted fel Istened.
Hívd hangodhoz – szavakkal.
Rideg- homálytól itatott lesz a part.
Elmosódott ránc lesz a kezed,
az idő múlásán föld alá eredt…
Áradás.

2010-05-15

Telihold

Láttam kiégni a Napot,
elhalványult szájszeglet éhezett,
meghűlt vért hordozott a szívem,
fájdalom ereződött a szeretett kézfejen.

Két életet vitt a hajnal,
elszólított minden elfojtott szavat,
megszólaltak az összetört csontok,
méhemben telihold mozdított zavart.

Láttam elégni az éjszakát,
az arcokon holt színt fodrozott a szél.
Eltűnt, a nem született álom,
egy asszony, a messzire ért.

Láttam táncolni a szirmokat,
ébredéstől kísérte nappalom,
amit vázába tettem ékesedni,
most két sír őriz, nyugton, szabadon.

2010-05-08

Kislányom és nagymamám emlékére

Mert elmentetek…

/Fotó: Lív/



Mert elmentetek...

Hiába lettem olyan, mint a föld,
olyanná szeretnék lenni, mint a folyó.
Kicsi ér vagy patak, talán csermely,
hajózható folyam.
Beágyazódott maradék,
mozdulatlan tóba, mocsárba haladó sekély
menedék…

Létrejött mozgás, mélységi- elem
vízgyűjtő , megeredt lélek neked
hogy, adhassam medremet
„ a szeretett szívekért”
már messzire ért a szenvedés…

Hiába lettem megkésett partlakó,
figyelő nő harmóniában,
harcot vívok a parttalan aggódásban,
formám, a széles környezet.
Gördülékeny, áldott vízesés- hegyen
soha nem leszek…
Hegek tartanak fent.

Álomba torkollik a feledés.

2010-05-08

Lív

Álomhatártalan’

 













Fáradt szem hajol a túlsó partra
a kéz is érinti most az eget,
lepedőt simít egy álomra az éjjel
a Duna felett áldoznak a fátyolfellegek.
Apró emlékek felsorakoznak,
katonásan portalanok az évek,
mesélik a múltnak bizonyosságát
a holnapnak adva példaképet.
Kiszolgálják az erőd, öntudatlan követik a neved,
messze mutatnak ujjaikkal: „ezt is elérheted.”


Fáradt szem hajol az égről,
a kéz simítja már a helyed.
Esőáztatta határok száradnak fel
előkészítve madárfüttyöket.
Lassan érlelődik a hajnal
margarétafejek nyílnak a Napnak.
Mosolyukkal az álomtalanságból
a szíveknek virágoznak.


2010-04-25

Lív

Ki mossa kezeit

A sors nem mutatja az utat.
Mindenki saját magának kovácsol vasat.
Isten –Ember.
Egység. Ugyanaz.
Az egyik megért, a másik hazug- hanyag!
Kettéválasztja a bőrt, az eret s a csontról lefarag!

Törvényeket alkotnak, zárt életre ítélnek.
Megállapítják, hogy az akaratod teljesíthetetlen mérleg.
Egyre billeg, inogsz rajta a rossz szélre,
elfordul mellőled Isten igéje!

Az összegyűltek mind a háborút siratják,
amire „sosem volt” jelenésük azt híven megtagadják.
Árat szabnak az igazságnak, elfeledvén a vérük,
arra kérnek„ maradj itt”, s eldobnak segítségül.

A jóllakottak az ellopottat kétpofára’ tömik,
ami már nem kell, továbbadják a senkiknek is.
Vannak akik saját tudatból „aratnak le babérokat”,
bár a többség a bűnösök közt keres áldozatokat...


2010-04-17

Hajléktalan

Mondd kinek élet a nincstelenség
És kinek célja a javadalom
Honnan ered a becstelenség,
Miért kér az, kinek minden adott?
Mondd, honnan tudhatom
Hol van vége a lemondásnak,
Miért érdeme a szónak, hogy bántson másokat.
Mondd miért múlik el úgy a holnap,
Hogy nem teremtünk szebb álmokat?
Mert nincs miből, mit építhetünk?
Ha a jövőnek holt titka vár,
Egymás mellől elindulunk
Egyszerre látunk két irányt.
Mondd valakinek azt, nem hibázunk
Egy Istenünk véd, nem rajtunk mulat.
Mondd el egyszer az unokáknak:
Szívükből a jóság,
Őseink képében jár utat.



2010-04-01

Újrakezdés

Fáradt tagjaimból épül az ország,
fürge a szíve a haladásnak.
A zárva tartott terek mind eláznak,
korunkat húzza egy zárt fedél
omló ékességek, bankok felruháznak
elvesznek tőlünk maradékokat.
Becsönget a rongyos kétely napja,
értő kezek köldök táján tapintanak.
A csöndben dajkált bámészkodások
hogyha szorulnak és üvöltenek,
alkotnak egyre- megy hangot
egymáshoz húznak rég kinőtt hatalom –hegyet.
Bimbózó regéket árul a történelem,
a fényből a hamisítvány is heges.
A zúzott kő, mint munkásélet,
vakon forradalmára üt mérleget.
Aztán a lényegek hadakozzanak,
káromkodón nem vezeklő a vad,
az út ép virulást ébreszt,
utat nyit érdemelt büntetés alatt.


2010-03-26

Önmagunk

Ember ne hidd, hogy mindent megalkottál,
az Isten kezedbe semmit nem adott.
Magad romboltad le a mámor világod,
szívekbe ültettél szerelem - magokat.
Szelíddé az tett, hogy megalkudtál,
indokolt bűnbe vetve korcsosult javad.
Amit elfogadtál, látszatérzés,
sírkőre formált gyertyaviasz.
Az új erkölcsi rend játszott veled,
szedted nyugtatód, elaltatott.
A késői tavaszt szülte tél
megfogant erődön játszadozott.
Így hited maradt, bár meginogtál,
elfaragott félelmekkel követted a nyarat.
Ember, hidd! Nem felejtheted:
Minden bajod forrásában
önmagad gondolata van.


2010-03-16

Vers ismerős hölgyeknek

Magát szentnek kikiáltja, a múltját lebecsmérli.
A másikat ki segít rajta, sehogyan nem kíméli.
Torkán szakadt évődéstől, borúsan illan a hangja.
Rosszul esik neki az élet, a fél- világot felzaklatja.

A semmivé lett látszat mögül, lelkén haragot érzek,
Szent ajkán nyüzsög szenvedésben, apró csípő féreg.
Néha se lássam így alakját, a megrágott szavaknak,
Engem ne kínozzon bűntudatának haragja!

Fetrengenek a porban, az utcákat járják,
az értetlenek álmaikat semmivé farigcsálják.
Elveszik az érték, ha nem ápolják mindet,
láncra vernek, mint rabot, utat nyitva hitüknek.

Magát szentnek kikiáltja, áldja a mindenséget.
A másikat megtéveszti, mondván: elkísérlek.
Szép- arcúnak látszik, de savanyú a ránca,
átkozódik, aljas, összedőlt a sánca.

A múlt ezer ágán a messziről hívott szelek
megmutatják jelét száz vakságnak, ne feledd.
Kezed ne nyújts nekem, amíg abból kitépsz!
Minden megkeresésed, süket partokra lép!



2010-03-09

Azt mondják…

 





 Fotó: Kovács Gábor





Azt mondják a választás szabad,
korccsá tett hitünkre szabott az akarat.
Elnéznek felettünk, mintha félig élnénk,
fáradt szemmel zár képzetünk, esélyként.

Azt mondják a választás szabad,
elkésett léptet félt minden mozdulat.
Elmegy mögöttünk, táncra kér, kacag
nem létező örömre vált a magyar indulat.

Túl korán támad fel, későn jár a tudat,
a merészen dobbanó ütem lassan elszakad.
Bért hord a világnak a puszta élet,
süketséget zilálnak a riad nép értelmének.

Felnőtté irányít a múlt, elkallódnak a kezek,
azt mondják„ hiszem s bevallom bűnömet!”
Szolgává tobzódnak hitvány hatalom erek,
szomorú tegnapot sírnak elvesztett érdemek.

Azt mondják, a választás szabad,
születünk és dühvel nyomorítanak.
Gondokkal telítenek meg, nyújtóznak egyet:
„ Kajálja be az ország, amit elibe tettek.”

2010-02-23